Egyenlő?

Kicsit tovább gondoltam Peti és Kati bejegyzését és újabb pontot találtam, ami szerintem csorbítja az ember elismertségérzését a munkahelyen. Ez pedig nem más, mint a "vannak az egyenlők és az egyenlőbbek" jelenség. Úgy is mondhatnám: Amit szabad Jupiternek, nem szabat a kis ökörnek! Szerintem ezzel majd minden munkahelyen találkozni, legyen az közszféra vagy akár piaci cég.
Ennek a lényege az, hogy míg az egyik dolgozó húz, mint a barom - és az most mellékes, hogy "önszorgalomról", "munkáltatói megszólításra" avagy kötelezően előírtak alapján teszi ezt - addig a másik nagyjából semmit nem csinál, viszont azt nagyon látványosan teszi. Az a vezető, aki nincs résen, gyönyörűen meg is eszi és benyalja, hogy mekkora király alkalmazottja van és messzemenőkig elkerüli a figyelmét, hogy alapjába véve konkrét cselekvés nincs mögötte. Sajnos ezen a téren is már elég sok tapasztalatot szereztem. Sokszor éreztem én magam is úgy, hogy 250%-on égek, de mindez nem tűnik fel senkinek, pláne a vezetésnek. Ilyenkor az ember tényleg erőteljesen megkérdőjelezi, hogy mi a fenének hajtson, hiszen úgysem ismeri el senki a munkáját. Persze, engem, amikor rettenetesen sajnálom magam (ebben nincs nagyobb profi nálam), hogy én milyen szerencsétlen vagyok, akkor mindig kisegít a tudat, hogy igen is van olyan ember, akinek fontos a munkám és a jelenlétem, mégha ez nem is feltétlenül a főnökség. Az jut eszembe, hogy azok az emberek, akiknek a segítségére vagyok, akár így, akár úgy, azok mind hálával keresnek meg és ez nekem nagyon fontos! Akkor is, ha nem a főnök dicsér meg. És igen a dolgozó a főnök figyelméért és dicséretéért küzd! Ez meggyőződésem! Olyan ez, mint kiskorunkban, mikor a tanító néni (bácsi?) kedvéért tanul az ember. Persze, csak nagyon sarkítva, de hasonló a helyzet. Van olyan, akinél ez a vélemény egyenlő a "behízelgés", "nyalás a főnöknek" kategóriákkal, de én azt gondolom, ez nem teljesen helytálló nézőpont. Ugyanis, ha valaki nem villog, nem rohan minden egyes elvégzett feladata után a főnökhöz azzal, hogy ezt meg ezt és még ezt is megcsináltam, akkor ez nem minősül a szememben bevágódási kényszernek. Az, aki viszont így cselekszik, azt gondolom, ott már valami nem stimmel. Szerintem a jó munkaerő egyik ismérve az, hogy "észre sem venni, hogy ott van és dolgozik". Arra gondolok, hogy az ő munkájával kapcsolatban nem érkezik panasz, minden határidőre és jól elkészítve a helyére kerül. Onnan lehet tudni, hogy kis hibaszázalékkal dolgozik, kvázi minőségi munkát végez. Nem kell folyamatosan rákérdezni, hogy hogy állnak a dolgok. Minden megy a maga útján és halad a munka.
Szintén a jó munkaerő ismervei közé sorolom a kreativitást. Kap egy feladatot, utánamegy, lelevelezi, lebeszéli, elintézi és végül megoldja az adott munkafolyamatot, anélkül, hogy közben hatvanháromszor beszaladna a vezetőhöz  "Képzeld ezt is elintéztem!" felkiáltással.
Szóval ilyesmik jutottak még eszembe, de cáfoljatok vagy egészítsetek ki, ha van valami plusz gondolatotok ezzel kapcsolatban... Pussz nektek!!!

Darázsfészek?!

Úgy vélem sikerült belenyúlnunk a darázsfészekbe, még ha képletesen is.
Ahogy kiveszem az eddigi hozzáírásokból nagyjából hasonló véleményen vagyunk, attól függetlenül, hogy ki hol és mennyi ideje dolgozik az adott munkahelyen. Eddig nekem is sikerült lehúznom egy 30-ast a közszférában és megmondom őszintén mindig abban bíztam, hogy a következő év jobb lesz. Ebben még most is bízom, csak már nem hiszek benne.
Abban is sok igazság van amit a Hunny írt, miszerint a munkahelyen eltöltött sok idő alatt kialakulnak barátságok, melyek színesebbé és elviselhetőbbé tehetik a munkaidőt. Sőt egy idő után bizonyos kapcsolatok a magánéletben is folytatódnak tovább. Nekem sok olyan barátom van, akiket a munkám során ismertem meg és, bár már régóta nem dolgozunk egy helyen a barátságunk és a kapcsolatunk megmaradt.
Sajnos az éremnek mindig két oldala van, ezért osztom a Kati véleményét is, miszerint vannak izzasztó munkát mímelő, magukat fényező kollégák, akikkel nem szívesen tölti idejét az ember.
De hát ezért túlélő tábor, meg kell találni minden nap azt a középutat, azokat a pozitív élményeket, melyek elviselhetővé esetleg kellemessé teszik a munkában töltött órákat.
Azok az idők már rég elmúltak - ha voltak egyáltalán - amikor válogatni lehetett a jobbnál jobb munkahelyek között. Értem ezalatt: jó (sok) fizetés, kellemes társaság (kollégák), megértő főnökség, és nem utolsó sorban, hogy szívesen csinálja az ember a munkáját. Természetesen ilyen nem létezik, hogy az összes feltétel meglegyen de ha már a fele megvan, akkor szerencsésnek mondható az ember.

Csatlakozom!!!

Először is végre a bloggerekhez (kemény küzdelem után!), aztán a felvetésekhez... MissRednek tetszett a meglátása: igen nagy a szakadék a "vegyes" és a "csak/többségében női" munkahelyek légköre között! Én -pechemre!- tipikusan női hivatást választottam, tehát jól ismerem az atmoszférát... A kollégák (többnyire anyagi helyzetük alapján) klikkesednek, kicsinyes megjegyzésekkel, szurkálódásokkal keserítik egymás életét, de ezen könnyebb felülemelkedni. A nagyobb gond az, hogy a "főnökség" is nőkből áll, és nyilván az "elitebb" körrel ápol közelebbi (baráti?) kapcsolatot. Önmagában ez se okozna nagy lelki traumát, ha csak a személyes kapcsolatra vonatkozna; ám alig találkoztam a 35 év munkaviszony alatt olyan igazgatóval/helyettessel, aki el tudta volna választani a személyes érzéseit a munkavégzés megítélésétől. Nem is elsősorban a pénzbeli juttatásokra, túlórák juttatására, jutalomra gondolok (bár ez sem mellékes, a mi keresetünk mellett a kis pénz is nagy pénz!). Sokkal bántóbb az, hogy míg egyesek "kedveskedni" járnak be a munkahelyükre, munkaidejük 80%-ában lázasan kapkodva sopánkodnak, hogy mennyi dolguk van - a többiek elvégzik helyettük is, a magukét is szó nélkül. Ez utóbbi kör csak akkor kap visszajelzést a munkájáról, ha valamit elhibázott vagy késett a határidővel, míg az előbbi (az "egyenlőbbek"), ha véletlenül mégis végigcsinálnak valamit, éppen csak elismerő oklevelet nem kapnak. Hetekig zeng a tanári, hogy "Juliska megtartotta az énekkart/szakkört/valamit, és milyen remek volt!..." Igaz, a majdnem kötelező csapatépítő (pár ezer Ft + szombat, vasárnap) kirándulásokon ők mindig részt vesznek (közvetlenül az igazgatónőmellett...), miközben a többiek otthon igyekeznének pótolni a heti elmaradt házimunkát, két szót váltani a saját családjukkal, rokonaikkal, és - ha még maradt! - a barátaikkal. Ahogy Peti írta, ők már be is indították a sztahanovista mozgalmat, sőt nálunk már a kommunista szombatot is! Bár ez sem kötelező, de listát vezetnek a részvételről, számon kérik a "hiányzást". A gond csak az, hogy ezeken a szombati műszakokon is a smúzolás a fő tevékenység, érdemi munka alig történik - mégis ez a lojalitás fő fokmérője a főnökség szemében. Bocsi, hogy a saját tapasztalataimat ilyen hosszasan ecseteltem, de mivel ti többnyire "vegyes" munkahelyen dolgoztok, talán nem mindnyájan érzitek, milyen szerencsétek van: ha férfi is van a közelben, tényleg egész mások a nők... Mára befejezem, de lehet, hogy később érdemibb folyt. köv.!!!

Kontra, rekontra...

Igen, igazad van Hunny! Én is úgy gondolom, hogy valahol a feladatvégrehajtás kapcsán is kiderülhet az, hogy ki mennyire elismert. Kit mennyire tartanak alkalmasnak egy feladatra. Csak részfeladatokat, vagy komplex megoldást várnak tőle. Engem is sokkal inkább doppingol, amikor teljes szabad kezet kapok, de mi van akkor, amikor nem tud napivilágra kerülni, hogy ki mire képes? Sajnos sok esetben ez is nagy szerepet játszik. Amikor valakit beskatulyáznak, onnan nagyon nehéz a kitörés! Elfogadott, hogy valaki egy bizonyos munkafázist végez és nem bíznak rá komplex, kreativitást igénylő munkát, mert fel sem merül az ő személye. Pedig lehet, hogy nagy meglepetés érné a vezetőt! Én elég "parás" természet vagyok, így hajlamos vagyok megijedni egy-egy feladattól, ami más, mint a megszokott, de valahol mégis igényem, hogy új, számomra ismeretlen területekkel foglalkozzam és megoldási stratégiákat dolgozzak ki. Persze ez simán adódhat a kisgitűségemből is. Tehát: valóban az elismertség egyik fokmérője lehet a különböző feladatok kerek egészében egy személyre történő diszponálása. Mi lehet még ilyen, amiben megcsillan az elismertség jele? És mik azok a tényezők, amitől maga a dolgozó is fontosnak érzi magát és munkáját? Továbbra is azt gondolom, hogy a kommunikáció, a dicsérő szavak, a "köszönömök" azok, melyek elsődlegesen kifejezik a munkavállaló felé az elismerést. Itt visszacsatolnék MissRed első bejegyzésére, amiben jelezte, hogy az elismertséget is - mint sokminden mást - másként értékelnek a férfiak és a nők. A nők jobban igénylik a verbális megnyilvánulást, mint a "ráutaló magatartást". (Lehet, hogy azért gondolom így, mert én is e nem táborát erősítem... :-) Szemben a férfiakkal, akik szerintem az esetek többségében megelékszenek a "jelekkel". Ők, ha elnyernek egy projektet, azzal is esetleg elismertnek érzik magukat, nem hiányoznak a "simogató" szavak. Ezt nem azért írom, mert elítélem, csak érdekes, hogy mennyire eltérő lehet a megítélés annak szempontjából, hogy férfi vagy éppen nő az illető. Sőt, ha jól belegondolok, pozitívabbnak is tűnik ez a megközelítés, mert viszonylag stresszmentesnek tűnik. Arra gondolok, hogy míg én agyalok és stresszelek azon, hogy most vajon jó, amit csinálok vagy nem jó és várom az állandó visszacsatolást, a klasszikus értelemben vett "vállon veregetést", addig egy férfi ugyanúgy odateszi magát, mint én, csak közben nem agyal azon minden egyes lépést követően, hogy most tulajdonképpen jó e amit tesz: teljes egészében tud a feladatra koncentrálni.
Én is egy hihetetlen jó csapatban dolgozom és imádom őket. Segítőkészek és azt gondolom a nagytöbbségük "Joker" emberke. Érdekes, hogy egymás között és az azonos "szinten" lévők elismerik egymást, megköszönik a másik munkáját, segítségét, de ezt a vezetés részéről csak nagyon minimális szinten érzékelhető. Nem az állandó "Köszönjük Emesézésre" gondolok, de ha egy húzós időszak végén összehívnák a társaságot és azt mondaná valaki, hogy "Mindenkinek köszönöm az áldozatos munkát és a kitartást", szerintem ezzel a munkakedvet jelentősen emelni lehetne és még az elimertségérzése is valamilyen szinten meg lenne az embernek. Értékesnek érezné magát és a munkáját egyaránt. Egy megkeseredett ember, aki csak a létfenntartás miatt jár be a munkahelyére, azt sokkal kevésbé fog minőségi munkát végezni, de pluszt sem fog belevinni. Ha a dolgozó jól érzi magát a munkahelyén, mert úgy érzi számítnak rá, az a munkáltatónak is előnyére válik, hiszen sokkal többet fog adni magából. A tudásából, energiájából, idejéből és nem feltétlenül hagyná el a céget br. 30.000.- Ft többletbevételért....

Valóban időszerű a téma...bár én egy kicsit konkrétabban közelíteném meg. Nekem nem feltétlenül a "vállon veregetés" számít dícséretnek a munkámban. Amikor bizonyos feladatokat beleszólás és különböző instrukciók nélkül hagynak végrehajtani, valahol azt is dícséretnek könyvelem el. Valamint nagyon-nagyon fontosnak tartom a megfelelő információáramlást is. Nem feltétlenül csak a feladatok ellátásához szükséges információkra gondolok, bár manapság igencsak híján vagyunk annak is;-) Hanem a körülöttünk zajló eseményekről való tájékoztatást is ide sorolnám. Nincs annál rosszabb, amikor akár hónapokig is bizonytalanságban tartják a dolgozót, még akkor is ha nem a munkahely elvesztése a "tét".
Véleményem szerint ha ez a két feltétel teljesül, onnan kezdve beszélhetünk az "árnyalatokról". Ezek csak az alapok, ami nélkül feleslegesen is beszélünk bármi másról.
Az meg a külön bónusz, hogy a "fogadott kollégáimat" imádom, akkor is ha csak itt találkozhatok velük;-)!!!!

Az az igazság, hogy valóban igaz - ahogy MissRed is írja kommentjében - , hogy az ember a pihenést és szórakozást nem a munkahelyén, a kollégái között keresné elsősorban, mégis azt kell mondjam, hogy a Peti bejegyzésében olvasottakkal is egytértek. MissRed állásfoglalását elsősorban külfölhöz - főleg nyugati fejlett országokhoz - tudnám kötni. Nyilván ott a munkakultúra is egészen más lehet, bár még nem néztem utána... De itthon?... Saját tapasztalataimból merítve - bár nem dolgozom túl rég óta, csupán tíz évet tudhatok a hátam mögött, azt sem túl rég töltöttem be, de - azt látom, hogy a napról-napra egyre jobban terhelt, túlterhelt dolgozónak nem feltétlenül marad ideje és persze energiája a kapcsolatok ápolására. Ebből adódóan simán el tudom képzelni, hogy ezeknek az embereknek - és sajnos lassan már én is közéjük tartozom - a kollégái, munkatársai képezik ismeretségi körének nagyrészét. Velük "járnak" össze, ha van egy kis idő... Elég szomorú ez, de azt gondolom, nem vagyok egyedül ezzel a véleménnyel, de cáfoljatok meg, ha nem láttok benne rációt. Szóval, sajnos az a helyzet, hogy az ismeretségi körömben nagyon sokan vannak azok, akik a felgyorsult világ "rabjaivá" váltak és ezáltal összekeveredett a magánéletük a munkahelyükkel. Valahol helytállónak tartom a mondást, miszerint: A munkahely a második otthonunk! És sajnos ez egyre inkább és egyre több emberre igaz. Ami méginkább elkeserít, hogy ez a jelenség már lassan a családi kapcsolatokba is begyűrűzik...

A téma jó, és időszerü (sajnos). Főleg azért, mert az utóbbi időben nem is nagyon beszélhetünk más munkahelyi elismerésről mint a verbális vállonveregetés. Bár nálunk még ezt is szűken osztogatják nehogy elbízza magát a dolgozó.
Ezért, hát kénytelen az ember fia (az arra érdemesnek tartott) csapatban dolgozó kollégákkal közösen egymás bátorítására. Most már nem abban bíznak, hogy előbb utóbb jobb lesz a helyzetük hanem, hogy legalább nem lesz ennél rosszabb. Vagy legalábbis megússzák a következő átszevezést, az esetleges leépítést.
A folyamatos létszámcsökkenés miatt lassan 2-3 munkakört kell ellátni, mivel a feladatkör nem csökkent csak a végrehajtók létszáma.
Lassan be lehet indítani a sztahanovista mozgalmat.
Sajnos ezzel párhuzamosan - valószínüleg az idő és az anyagi háttér hiányában - a munkahelyi csapatépítő táborok, munkahelyi kirándulások is megszüntek. Ezek félévenként egyszer lehetőséget adtak arra, hogy a kollégákkal közösen egy munkahelytől távol lévő helyen tábortűz mellett sörrel a kézben más téma is előkerüljön a beszélgetések során, mint a munka.
Mindenesetre egyetértek az előző hozzászóló "együtt evezünk ebben a hajóban" szemléletével, és én is hiányolom a vezetői bátorítást, támogatást még ha csak verbálisan is.

Hajrá Kovács néni!

Először is, köszönöm a meghívást.

Nagyon jó a blog témája, igazán gondolatébresztő.

Eddigi munkahelyeimen mindig csapatban dolgoztam. Természetesen egyéni teljesítmény mellett is történtek az értékelések: elismerések és elmarasztalások. Szerencsére utóbbiból nem sok jutott :)
Amikor ehhez a céghez kerültem, és később, mikor jelenlegi munkakörömet elfogadtam/elfoglaltam, rá kellett jönnöm, hogy mennyire fontos, hogy önállóan is megtanulhattam dolgozni, nem csak csapatban. Persze nagy luxusnak tűnhet az egyszemélyes iroda, de az elvárások is ehhez mértek.

Emlékszem, hogy mennyire be voltam rezelve, mikor kedves elődöm nyugdíjba vonult év végén és az év első munkanapján reggel teljesen egyedül voltam az irodában. Egy kicsit sóhajtoztam, aztán vettem egy nagy levegőt és úgy döntöttem, hogy menni fog!

Természetesen eleinte sok mindent meg kellett kérdeznem. Ennek nagy előnye az lett, hogy sok mindenkit meg is ismertem.
Azt hiszem mondhatom, hogy szerencsém is volt, mert két nagyon jó főnököm lett hirtelenjében. Legalábbis én a mai napig szeretek velük együtt dolgozni. Itt ismertem meg azt az érzést, hogy milyen az, amikor számít az ember munkája. Ne legyek kishitű, tudom. Hiszen előző munkahelyeimen az ügyfeleimtől is sokszor kaptam elismerő köszönetet, de az mégsem ugyanaz, mint amikor azt mondja a főnököd, hogy: ,,Köszönöm, ezt jól csináltad. Meg vagyok elégedve.''

Mert ilyet itt kaptam először. Verbális vállonveregetésnek hívnám, és olyan mentális lökést adott számomra, amitől aztán napokig, hetekig mosolyogva léptem be reggel a munkahelyemre.

Nemrég egy előző évi feladat elvégzésével kapcsolatban keresett meg az Ellenőrzési Főosztályunk vezetője. Elmondtam neki, hogy miért úgy csináltam, ahogy. Azt mondta, hogy ezt akarta hallani, és szereti, ha valaki logikusan gondolkodik. Nagyon örült neki, hogy előre gondolkodtam. (Én meg annak, hogy ezt elmondta.) Először azt hittem letolás lesz :))) Végül csudajó napom lett tőle - nem csak azért, mert éppen nőnapon történt - és órákig kitartott a jó kedvem.

Egy nagy cégnél dolgozni nem olyan, mint amikor saját vállalkozása van az embernek. Ez egy hatalmas szerkezet, de hiszem, hogy mindenkinek fontos a munkája ahhoz, hogy működjön. Sajnos azt is megtapasztalhattam, hogy amikor egy-egy folyamat megakad, akkor hogyan torlódnak fel az elvégzendő feladataok. Ebből sosem sül ki jó dolog, mert vagy hirtelen az ember nyakába szakad egy csomó megoldandó feladat, vagy krízishelyzet keletkezik és válságstábként tanácskozunk, hogy akkor melyik ujjunkat harapjuk meg előbb?

Nőként egészen más szemmel látom egy csapat működését, mint egy férfi. Ja, hogy ez evidens? :)) De komolyan. A legtöbb nőnek fontos a stabilitás, jobb a monotonitás-tűrő képessége, sokszor sok emberrel jobban - akár egyszerre is - kommunikál. Képes többfelé figyelni, érzelmileg is beleéli magát a feladatba, nem lezserkedik, számára fontosak az apró részletek. (Ne feledjük el, honnan jöttünk: hajdanán kis csoportokban gyereket őriztünk és közeli bokrokról bogyókat csipegettünk, családok közti szálakat szőttünk az információk közlésével.)
A férfiak többsége evvel szemben sokkal jobb spontán ötletelők, nekik fekszik a prompt problémamegoldás, a feladatok kiszervezése, nagyléptékű átlátása és csoportosítása. Igazi kihívás számukra egy nagyléptékű feladat végrehajtása, míg mi sokszor elveszünk a részletekben. (A pasik még ma is vadászok: messziről néznek egy csapatot. Kiválasztják azt az egyet, aminek az elejtéséhez - megoldásához - prompt felállítanak egy stábot és körvonalazzák a feladatot, hogyan kell megoldani azt.)

Nyilván ők is vágynak az elismerésre, de nekik elég, ha vadászat után közösen megisznak egy sört, míg egy nőnek ki KELL beszélnie a sikereit. Nem a dicsekvés miatt, hanem azért, hogy minél több helyről megerősítést kapjon az egyébkényt jogos elismerés.

Ezért szerintem akkor működik jól egy munkahelyi csapat, ha vegyes. Volt részem egynemű - csak nők... brr... - csapatban dolgozni és kész felüdülést jelentett egy olyan, ahol vegyesen voltunk/vagyunk. Így korrigálásra kerülnek a feladatok megoldásában a nemek közti eltérések. És nem utolsó szempont, hogy mindkét nem szeret a másik előtt egy kicsit pózolni, vagy éppen imponál neki, ha a másik nem képviselőjétől kap pozitív megerősítést a munkáját illetően.
Ezért tartom fontosnak, hogy egy vezető ne csak akkor nyilvánítson véleményt, ha le kell tolni a társaságot/személyt, hanem akkor is, ha valamit jól, esetleg kiemelkedően jól végzett el. Ha ez csoportosan történik, akkor erősíti az ,,együtt evezünk ebben a hajóban'' szemléletet. Akkor érezhetjük azt, hogy számítunk, számít az elvégzett munkánk, hogy nem hiába vagyunk.

Ha te "nem vagy profi", akkor én mínuszban vagyok, de nagy siker, hogy sikerült rácsatlakoznom! Sajnos, mire "siker koronázta művemet", lejárt a munkaidőm, indulnom kell, de holnap érdemben is hozzászólok! Addig is sok sikert!

Köszöntő

Sziasztok, ez egy zsenge kísérlet blogolásra! Tekintettel arra, hogy még nem vagyok túl nagy guru a dologban, nézzétek el nekem, ha valami éppen nem a legprofibb... Abban szeretném a segítségeteket kérni, hogy főiskolai tanulmányaim megsegítésére írjatok a blogomra! Légyszi, légyszi, légyszi :-) A téma, amit választottam, tényleg érdekel, így a véleményetekre, tapasztalaitokra lenne szükségem. Mitől érezheti magát elismrtnek valaki a munkahelyén? Elsősorban nem az anyagi jellegű juttatásokra gondolok.... Mitől érezzük jól magunkat? Mitől érezzük, hogy sikeresek és elismertek vagyunk ott, ahol dolgozunk? Ha ezt nem így érzi valaki vagy történetesen tényleg úgy is van, nem elismert, akkor hogyan lehet ezt orvosolni? Mi a megoldás? Meggyőződésem, hogy nagyon sokan vagyunk olyanok, akiknek nemcsak a pénz a meghatározó egy állás betöltésénél, hanem az emberi megítélés, a bánásmód, az elismertség érzése is. Sokszor sokat lendíthet egy vezetői dicséret is a munkafolyamatok gördülékenybbé, hatékonyabbá tételében... Ha úgy érzitek, titeket is érdekel a téma és véleményetek is van légyszi osszátok meg velem. A vizsgám teljesítése a tét ! :-) Igazándiból, tényleg érdekelne, hogy ki hogyan vélekedik erről a jelenségről...