... és tényleg működik!

Kipróbáltam, és tényleg bejött! Elgondolkodtatott Szende írása, és rájöttem, hogy a főnököm kivételével mindenkire alkalmaztam a "dicsérj, hogy dicsérjenek" módszert - vele kapcsolatban nem. Töprengtem, hogy miért is esne olyan nehezemre ez, mikor másnál semmi problémát nem okoz, sőt, viszonzás reménye nélkül is természetesnek tartom. (Jellemzően ~30 évi tanítás alatt átlag havi 2-3 dicséretet osztok ki - többnyire problémás gyerekeknek, akik ritkán részesülnek ilyesmiben, míg figyelmeztetést, intőt talán összesen tízet írtam: vagyis háromévente egyet!) Szóval, ráébredtem arra, hogy egyszerűen azért, mert semmilyen emberi kapcsolatom nincs vele; kinevezésekor volt némi feszültség köztünk, amit azóta sem oldottunk fel. Őt lehet, hogy nem is zavarta, én meg "csak nem fogok magyarázkodni, puncsolni?!" Évek teltek el, már régen nincs is jelentősége a kitárgyalásnak - de a három lépés maradt. Nem bántjuk egymást (mint az egér a z elefántot, ugye?), de nem is közeledünk: elvagyunk... Mindenki csinálja a maga dolgát, a másik meg nem is figyel rá oda, míg nincs nagy baj. És mostanában, a hozzászólás hatására elkezdtem figyelni, és már kétszer is kiszaladt a számon, hogy "Ezt klasszul megoldottad, nagyon tetszik!" Bár elég "ciki" volt, mert féltem, hogy akár ő, akár mások, akik hallották smúzolásnak tartják, de nem volt ilyen utalás azóta sem. Viszont már többször "Katikámnak" szólított, és rákérdezett, hogy miért egyedül nyűglődök egy adott feladattal ahelyett, hogy egy ráérő kollégát is befognék... Észrevette, hogy dolgozom! Lehet, hogy tényleg emberből van, meg lehet szólítani "csak úgy", és neki is hiányzik valami a jó közérzetéhez? Lehet, hogy ugyanaz, mint nekünk, közembereknek?!

Sikerélmény... :-)

Először is nagyon szépen köszönöm Hunnynak a megértő és kedves szavakat!!! Nincs még egy olyan ember, mint te! Pusza neked!
Másodszor pedig, úgy érzem feltétlenül meg kell, hogy osszak veletek valamit. Elsősorban azért, mert hosszú idő óta ezek az első pozitív érzéseim a munkahelyemen a vezetés részéről és ez engem nagyon feldob :-) És ami még jobb: elismeréssel kapcsolatos! Az elmúlt időszakban azt gondoltam, hogy már nem nagyon jöhet rosszabb, annál amit most élünk át. Leváltották eddigi vezetőnket és teljesen összetörtem, meg őszintén szólva meg is sértődtem, de ezen a részén már túl vagyok... Szóval eléggé el voltam kenődve és meg voltam győződve arról, hogy rám itt abszolút nincsen szükség. Sem rám, sem a munkámra. Persze, a kollégák és egy felettesem igyekeztek meggyőzni ennek ellenkezőjéről, de ebből a szempontból (is) elég nehéz eset vagyok... Szóval, eltelt egy kis idő és bár még "tanuljuk" egymást az új főnökömmel, de azt vettem észre, hogy sokkal több olyan lehetőséget biztosít számomra, mint amire eddig lehetőségem nyílt. És ez rettentően boldoggá tett. Kihat az egész napra. Feldobott, aktív, energikus és naprakész vagyok. Legalábbis úgy érzem! Bár visszajelzést még tőle sem kaptam, hogy ügyes kislány lennék vagy ilyesmi, de rám mer bízni bizonyos feladatokat. Most teljesen úgy érzem, hogy jól is csinálom, amiket véghez viszek, bár ez egyáltalán nem biztos. Remélem, hogy jól érzem! Ebből adódóan újra csak azt tudom leírni, amit ha jól emlékszem talán már Hunny is boncolgatott korábban, hogy a feladatok is elősegíthetik valakiben az elismertség érzését. Minél komplexebb feladatot kap valaki és teljes egészében "szabadkezet" kap annak megoldására, annál inkább inspirálhatóak a dolgozók. A feltételezés, hogy nem csak sablonmunkára vagyok teremtve, hanem rám bíznak egyéb, nagyobb kreativitást igénylő tevékenységet is, jelentősen emeli az ember önbecsülését. Ezzel a munkakedve, aktivitása is egyenes arányban nő. Ha nem lennénk túlzottan beskatyulyázva, lehet hogy egy-két emberről kiderülne, mekkora ász. Kérdés, hogy kapnak-e valaha lehetőséget arra, hogy kibontakozzanak? Kikérik-e majd egyszer a véleményüket az ő szakterületüket érintő kérdésekben, feladataik hatékonyságának emelésével kapcsolatban? Szerintem ezek fontos dolgok lennének. Persze arra nincs garancia, hogy csupa jó ötlet kerül elő, de nem elképzelhetetlen az sem, hogy nagyon is jó gondolatok kerülnek felszínre!
Ami MissRed hátizsákos sztoriját illeti, egytértek vele. Sajnos, én képtelen vagyok erre, bár nagyon igyekszem, mégsem koronázza siker próbálkozásaimat. Feltett szándékom elsajátítani ezt a fajta életvitelt, de be kell lássam, nem lesz egy sétagalopp... Pontosan azért, amit MissRed is említett: életünk nagy részét a munkahelyünkön töltjük és ez által elég sok impulzus innen ér. Itt történik a dolgok egy jelentős százaléka, amely nyilván meghatározza életünk egy bizonyos szegmensét. Nem hiszem, hogy csak úgy fel lehet ezt akasztani a fogasra péntek délután és aztán hétfőn reggel újra a hátunkra kapni. Biztos vagyok benne, hogy kinek kisebb, kinek nagyobb mértékben, de belefolyik a magánéletébe a munkahelyi klíma is. Szerintem ez szinte elkerülhetetlen. Az emberek nagy része az őket ért kellemetlenségeket, pozitív vagy negatív dolgokat otthon beszéli ki. Már csak ezért sem tudom elképzelni azt, hogy ez valóban 100%-ban megvalósítható lenne. Ettől függetlenül: igyekszem ezt az összefonódást minél inkább lecsökkenteni, mert nekem már össze is nőtt szinte a kettő :-)
És még valami, hogy Petit se hagyjam szó nélkül :-) Nagyon egyet tudok érteni azzal, amit írt, hogy bár a főnöknek is van mindig egy főnöke (ha más nem, hát az asszony vagy a "háziúr" otthon), aki szintén nem biztos, hogy vállon veregeti a "kisfőnököt", de ez nem indokolja, hogy a "kisfőnök" ne dicsérje vagy ösztönözze a saját alkalmazottait lefelé. Szent meggyőződésem, hogy a legjobb vezető is csak akkor tud jó főnök lenni (felfelé is), ha erősíti azt őt körülvevő csapatot. "Okos főnök okos emberekkel veszi körül magát!" Mert igen, azt gondolom, hogy ez csapatmunka! És a főnök épp olyan tagja a csapatnak, mint bárki más, függetlenül attól, hogy hierarchikus a rendszer. Alapvetően feladatkörében és felelősségben van "csak" különbség... De, ha a főnök ösztönöz, dicsér, elismer, akkor nagyobb százalékban lehet biztos abban, hogy a csapat nem fogja őt cserben hagyni, direkt csőbe húzni stb. Kell a bizalom is! Ez szintén egy oda-vissza dolog. Ha én azt érzem, hogy a főnököm bízik bennem (meg mer bízni mindenféle feladattal, persze a szakterületemen belül értelemszerűen), kikéri a véleményem, nem szégyel kérdezni stb., akkor én is bízni fogok benne, nem lesznek ellenérzéseim vele kapcsolatban, nem leszek rosszhiszemű és nem akarok ártani neki semmilyen formában. Kölcsönösség, empátia... És még valami: a főnök feladatkörébe tartozik, hogy szabályokat állítson, elvárásai legyenek és követeljen, de ezzel szemben szerény véleményem szerint az is "kötelessége", hogy ha ezek teljesülnek, akkor dicsérjen, jutalmazzon és ha lehetőségei engedik akár anyagilag is kifejezze a munkatársakkal való elégedettségét, mert egy főnök is csak annyit ér, amennyit a mögötte álló CSAPAT! És ha ez így van, akkor a vezetőt is elismerik az alkalmazottak és azt sem tartom kizártnak, hogy ezt a tudomására is hozzák! Szerintem ez így működik(hetne)

Minden relatív!!!!Szerintem sokunk szájából elhangzott már az a mondat, hogy..."Annyi pénzért már engem is utolérhetnének otthon!!"...stb...És ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor ez tényleg igaz is. Nem mindegy, hogy mennyiért történik mindez. Ugyanakkor kicsiny fizetésem mellett, nem egyszer előfordul, hogy este 8-kor pattan ki valamelyik főnököm agyából, hogy éppen mit felejtett el vagy mi az amit még el kéne intéznem neki és különben is ezt vagy azt napközben elfelejtette megkérdezni. Tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül, hiszen sok kollegától hallom ezt nap, mint nap! Kvázi...nem csak a főnököt érik utol este vagy hétvégén. Hanem minket is egyszerű halandókat!!!Miért lenne ez épp a veztőnél másképp???!!!!Ugyanakkor 5 percnyi mérgelődés és esetleges szitkozódás után visszateszem a hátizsákot a helyére, oda ahová való hétvégén!!Bár a vasárnap fél 8-as keltést biztosan nehezen tudtam volna megbocsátani;-) Anikó a hős!!!;-) Még ilyen helyzetben is tudott kedves és segítőkész lenni;-) Akkor most kit is sajnálunk olyan nagyon???

Hátizsák

Nem csak a keleti tanokban, hanem egyéb részein is a Földnek megfigyelték már az emberek az évezredek alatt, hogy ha valakinek valamije fáj, akkor az avval kapcsolatos szervet kell tehermentesíteni. Szerv persze sokféle van az embernek.

Gondolok arra, hogy akik hetet-havat összehordanak és folyton locsognak, vagy a sok beszédnek sok az alja mondások nem véletlenül alakultak ki. Az ilyen embereknek sokszor elromlanak a fogai, vagy egyéb szájbetegségekben szenvednek. Ha nagyon nem akarunk látni valamit, megfájdulhat a szemünk, vagy elromolhat a látásunk. Ha nem akarjuk hallani, amit hallunk, megfájdulhat a fülünk. Ezek sztomatikus jelek, de érdemes odafigyelni rájuk. Aki sokáig mellékutakon jár, sokszor lábfájós, sántikálós lesz idővel. Aki sumákol, annak nem egyenes a dereka. Ugye ismerjük ezeket? (Természetesen kivétel erősíti a szabályt.)

Olyan sokszor mondjuk, hogy fáj a fejünk. Ha ennek nincs orvosi alapja, érdemes elgondolkodni rajta, mi is az, amit ki akarunk rekeszteni, mégis harcolunk ellene? Aztán vannak a belsőnkből fakadó dolgok, amik a lelki terhek. Az emberek hite szerint a lelkünk a mellkasunkban lakik (kivéve Ó-Egyiptom, mert szerintük a fejben). Ha fáj a mellkasunk, sóhajtozunk, és nyögünk, ha fáj a hátunk. Azt gondoljuk, hogy a túl sok ülő munka, egy erősebb edzés, vagy megerőltetés miatt fáj. Pedig lehet, hogy csak ,,túl sok terhet cipelünk'' és a képzeletbeli hátizsákunk van tele. ,,Teli a puttonyom'' :))) Ugye? Sorolhatnánk még biztosan, de ami miatt ezt leírtam, az a kérdés érdekel.

Ki hogyan teszi le ezt a ,,hátizsákot''? Meg tudunk-e tőle válni, hogy ha túl nehéz? Le lehet-e tenni?

Részemről - már vagy 10 éve gyakorlom - amikor kilépek a melóhely ajtaján, egyszerűen itt hagyom. Persze képzeletben. :) Majdnem mindig sikerül is, de az esetek nagy részében innen távozva már nem akarok és nem is vagyok hajlandó az itteni dolgokkal foglalkozni. Volt idő, mikor nem így volt és a metrón állva majd' belukadt a hátam. Szóval letenni jó :) Ez így vidító dolog, mert érdekes módon egy csomó minden másra jut energiája az embernek. Napunk nagy részét a munkahelyen töltjük, éppen elég a gondokból, problémákból annyi.

De meg tudná-e ezt tenni mindenki? Pl. a Főnök? Hiszen ahogy Peti írta, ő is ember. Vagy el kell fogadnia a felelősséggel együtt azt is, hogy bármikor elérhető és bármikor meg kell oldania egy problémát? A főnökség olyan, mint a falkavezérség: csak akkor lehetsz jó falkavezér, ha a nap 24 órájában teszed azt. Amint picit lankad a figyelmed, valaki a helyedre tör.

A Főnök is ember?

Természetesen, - gondolom azzal mindannyian egyetértünk - hogy a munkahelyi légkör alakulásának egyik tényezője a Főnök, vagyis a vezetés.
Azt is el kell fogadnom, hogy a főnök helyzete sem könnyű, mivel ő az aki két oldalról kapja a hideget - meleget. A fentről jövő utasítást akkor is végre kell hajta(t)ni ha nem teljesen ért vele egyet és ezt a beosztottak felé nem mutathatja ki. A lentről jövő panaszokra viszont neki kell megoldást találni.
DE - úgy gondolom, hogy a főnök nem a bokorból terem, hanem megfelelő végzettség és meglévő tapasztalat alapján kerül a pozícióba. (vagy, tévedek?) Ebből következtetve tudja, hogy mi a feladata és, hogy mire vállalkozik. Bár manapság ezen feltételezésemet egyre inkább cáfolni látom amikor nagyon pozíciókba nagyon fiatalokat látok, akiknek a tapasztalat megszerzésére legalább egy nyári szünet állhatott rendelkezésre. Erről inkább nem írok többet.
Tehát, attól hogy a főnököt felülről ....., az nem biztos, hogy lefelé tovább kell adni. Nyilván ez a pozíciótól, beosztástól és az embertől függő dolog. (meg egy csomó mástól.)
Szerintem, egy egymást jól ismerő összeszokott csapat sokkal hatékonyabb a munkában mint egy feszültségekkel teli széthúzó társaság és ebben a főnöknek nagy szerepe lehet.
Bár, a MissRed által leírt tábor egy nyereség orientált gazdasági társaság tréningjéről szólt, szívesen kipróbálnék hasonlót a saját területünkön, mivel a munkahelyen kívül is szervezett (akár kötetlen) közös programok elősegítik a társaság csapattá válását és kiderülhet, hogy a Főnök is egy gondokkal küzdő kolléga, vagyis Ő is "ember"!

Coach

Csapatépítő tréning? Hűűű... rengetegen voltam. Totál vegyes érzelmekkel vagyok irántuk. Olyanokkal, akikkel nap mint nap együtt dolgoztunk, alig működött. Sokan azt látták csak, hogy ,,kötelező'' és innen egyenesen következett a ,,pfúj-érzés''. A hozzáállás is ehhez mért volt.

A legjobb tréningem egy olyan társasággal volt, akikkel nem is ismertük egymást. De a multi, ahol dolgoztunk, ugyanolyan feladatra válogatott ki minket. Mai napig rejtély számomra, hogy kerülhettem bele a körbe, mivel még alig dolgoztam ott, talán csak másfél éve. Erről mesélek pár szót.

Ez a tréning egy coach-képzés volt. Van is ám oklevelem róla :) (amivel nem sokat tudok kezdeni). Maga a tréning, mint a kereskedelmi szférára jellemző annyi más tréning is, a jó eladási technika elsajátítására épült. Mivel mi már jó eladók voltunk - a cég szerint - egy szinttel feljebb toltak minket: akkor majd mi ,,eddzük'' a többi kollégát. Ezt a coaching felatadatot nem úgy kell elképzelni, hogy fekvőtámaszt nyomatunk velük a jó kondiért, állunk mellettük és hajráhúzzbele! felkiáltásokkal bíztatjuk őket.

A szituációs gyakorlatok során mindenféle vásárlási szokást, eladási taktikát, problémakezelést végig kellett játszanunk. Mindenki volt mindkét oldalon: volt jó ügyfél, problémás ügyfél, volt ,,nekemmindegy'' tipusú. Értékesítői oldalról pedig volt passzív és rámenős, rábeszélős eladó. Mennyi lehetőség van még :) Minden ilyen két fős csoport - eladó-vevő - mellett pedig ült egy coach. Neki az volt a dolga, hogy figyeljen. Amikor elment a vásárló, akkor pedig összegezve a látottakat/hallottakat értékelte az eladót. De! Mivel coach, és a cél az volt, hogy soha semmilyen negatív véleménnyel ne vegye el a kedvét az eladónak, ezért a jó dolgokat erősíthette meg. Nem is hinnétek, mennyire nehéz ez. Amikor valaki a szakmában nem jól csinál valamit, írtó nehéz nem azt mondani, hogy ,,ez így nem jó''. Nagyon nehéz azt mondani neki, hogy ,,remek volt a keresztértékesítésre történő átfűzésed, ezt kell majd sokszor gyakorolni''. Pont. Nem belemenni abba, hogy de... és nem így kellett volna, hanem, stb. Mert ha negatívan értékeled, akkor azt fogja megjegyezni. Elég egyetlen szó is, csak azt fogja megjegyezni. Ami jó, azt természetesnek vesszük. Ami rossz, arra figyelünk. Szóval jó edzőnek lenni nem könnyű.

Jó főnöknek lenni sem könnyű. Egyet is értek avval, hogy van akit ilyen habitussal áldottak meg, többen akiket nem. Elvégre nem lehet mindenki vezérhangya :)) De mint a coachnak, a főnöknek is tudnia kell szerintem - jajj, ez olyan gumicsirkés :) - hogy mikor milyen dicséretnek van az ideje. Persze, senki se vigye túlzásba, és nem is kell leharapni mások fejét, nyilván van arany középút. Viszont olyan könnyű a működő dolgokról nem tudomást venni, mert avval nincs gond. Valahogy így lehet programozva az ember. Viszont nem szabad folyton elmarasztalni, mert az morálisan nagyon rontja a munkakedvet, a jellemet és főleg a csapatszellemet.

Összegezve: remek tréning volt, sokat tanultunk és nagy hasznát vettük később. Az az előnye is meg volt, hogy rengeteg kollégát ismertünk meg személyesen. Én nem szeretem a népszerűséget, mégis a mai napig jó érzéssel gondolok rá, hogy amikor megjelentem valahol, akkor nem tört ki pánik. Sőt volt, ahol még el is kényeztettek volna, ha hagyom. Nagyon jó munkakapcsolat volt, hiszen pontosan tudták, hogy egyéb napokon ugyanúgy a pült mögött ülök és azt csinálom, amit ők. Azt hiszem az a jó, ha az ember nem felejti el, honnan indult. Mint a tanulóvezetők :)) Nálam abszolút pozitív az, ha a főnököm tudja, hogy ő sem főnökként kezdte és értékeli azokat a munkákat is, amiket esetleg előtte ő is végzett. Ha egy főnök jó csapatot tud felépíteni, akkor az ő dicsérete sem fog elmaradni. Sem a csapattagoktól, sem az ő főnökétől. Az állami szférában persze minden másképp működik. Itt lehet egy csapat akármilyen szupi, valószínűleg ,,házon belül'' marad a dicséret. Ettől még legalább annyira értékeljük! Ugye? :))

Csapatépítés...

Én is voltam többször "csapatépítő tréningen" és nagyon élveztem! Lehetőséget adott rá, hogy a közvetlen és kevésbé szoros munkakapcsolatban lévő munkatársaimat megismerhessem, kicsit másképp, mint kolléga. Többmindent megtudtam róluk, mint magánember és ez nagyban segítette a közös munkát is. Az ember, ha valakit jobban ismer, sokkal toleránsabb és empatikusabb tud lenni a másikkal szemben. Ez szerintem elengedhetetlenül fontos a munkahelyen is! Sajnos, olyan tréningen nem voltam, ahol tényleges feladatok lettek volna, pedig biztosan az is nagyon érdekes és szórakoztató lett volna. Valószínűnek tartom, hogy nálunk is beigazolódott volna Szende tapasztalata, miszerint elsőként a már amúgyis vezető pozícókat betöltő kollégákat jelölnék a csapatok élére. Lehet, hogy azért, mert az ember egy konkrét szituációban már sokkal kevésbé biztos saját magában és abban, hogy az általa oly sokszor hangoztatott "mennyire király vagyok" kijelentés élesben már nem annyira tutira állná meg a helyét. Pedig - függetlenül attól, hogy ezek a dolgok merőben eltérnek a munkahelyi követelményektől, mégis - ez lehetőséget biztosítana, arra, hogy ki mennyire "vezető" alkat. Igaz, csak kicsiben, de még így is... Embertpróbáló feladat lehet! Egyben tartani egy gárdát, tudni vagy legalábbis sejteni, ki miben erős, kire milyen helyzetben lehet a leginkább számítani, kezelni a szituáció alkotta helyzeteket... Szóval, nem tűnik egyszerűnek! Most azt mondanám, hogy egyszer szívesen részt vennék egy ilyesfajta csapatéítő tréningen is, de abban nem vagyok biztos, hogy bevállalnám az "örsvezetői" posztot. Jóval kisebb önbecsüléssel és magabiztossággal rendelkezem ehhez! Ráadásul ott van az is, hogy az embert bizonyos helyzetekben elkapja a feltétlen bizonyítási vágy, a "mindig, minden körülmények között" történő mindenkinek való megfelelés... Ez általában erősen stresszes állapotot idéz elő, így nyilván ez a teljesítmény rovására is mehet, ami aztán elégedetlenséget, eredménytelenséget okozhat elszenvedőjének... Na, ha valaki ilyen helyzetben is helyt tud állni, abban már van valami abból, ami a vezetőséghez is kell...