... és tényleg működik!

Kipróbáltam, és tényleg bejött! Elgondolkodtatott Szende írása, és rájöttem, hogy a főnököm kivételével mindenkire alkalmaztam a "dicsérj, hogy dicsérjenek" módszert - vele kapcsolatban nem. Töprengtem, hogy miért is esne olyan nehezemre ez, mikor másnál semmi problémát nem okoz, sőt, viszonzás reménye nélkül is természetesnek tartom. (Jellemzően ~30 évi tanítás alatt átlag havi 2-3 dicséretet osztok ki - többnyire problémás gyerekeknek, akik ritkán részesülnek ilyesmiben, míg figyelmeztetést, intőt talán összesen tízet írtam: vagyis háromévente egyet!) Szóval, ráébredtem arra, hogy egyszerűen azért, mert semmilyen emberi kapcsolatom nincs vele; kinevezésekor volt némi feszültség köztünk, amit azóta sem oldottunk fel. Őt lehet, hogy nem is zavarta, én meg "csak nem fogok magyarázkodni, puncsolni?!" Évek teltek el, már régen nincs is jelentősége a kitárgyalásnak - de a három lépés maradt. Nem bántjuk egymást (mint az egér a z elefántot, ugye?), de nem is közeledünk: elvagyunk... Mindenki csinálja a maga dolgát, a másik meg nem is figyel rá oda, míg nincs nagy baj. És mostanában, a hozzászólás hatására elkezdtem figyelni, és már kétszer is kiszaladt a számon, hogy "Ezt klasszul megoldottad, nagyon tetszik!" Bár elég "ciki" volt, mert féltem, hogy akár ő, akár mások, akik hallották smúzolásnak tartják, de nem volt ilyen utalás azóta sem. Viszont már többször "Katikámnak" szólított, és rákérdezett, hogy miért egyedül nyűglődök egy adott feladattal ahelyett, hogy egy ráérő kollégát is befognék... Észrevette, hogy dolgozom! Lehet, hogy tényleg emberből van, meg lehet szólítani "csak úgy", és neki is hiányzik valami a jó közérzetéhez? Lehet, hogy ugyanaz, mint nekünk, közembereknek?!

Sikerélmény... :-)

Először is nagyon szépen köszönöm Hunnynak a megértő és kedves szavakat!!! Nincs még egy olyan ember, mint te! Pusza neked!
Másodszor pedig, úgy érzem feltétlenül meg kell, hogy osszak veletek valamit. Elsősorban azért, mert hosszú idő óta ezek az első pozitív érzéseim a munkahelyemen a vezetés részéről és ez engem nagyon feldob :-) És ami még jobb: elismeréssel kapcsolatos! Az elmúlt időszakban azt gondoltam, hogy már nem nagyon jöhet rosszabb, annál amit most élünk át. Leváltották eddigi vezetőnket és teljesen összetörtem, meg őszintén szólva meg is sértődtem, de ezen a részén már túl vagyok... Szóval eléggé el voltam kenődve és meg voltam győződve arról, hogy rám itt abszolút nincsen szükség. Sem rám, sem a munkámra. Persze, a kollégák és egy felettesem igyekeztek meggyőzni ennek ellenkezőjéről, de ebből a szempontból (is) elég nehéz eset vagyok... Szóval, eltelt egy kis idő és bár még "tanuljuk" egymást az új főnökömmel, de azt vettem észre, hogy sokkal több olyan lehetőséget biztosít számomra, mint amire eddig lehetőségem nyílt. És ez rettentően boldoggá tett. Kihat az egész napra. Feldobott, aktív, energikus és naprakész vagyok. Legalábbis úgy érzem! Bár visszajelzést még tőle sem kaptam, hogy ügyes kislány lennék vagy ilyesmi, de rám mer bízni bizonyos feladatokat. Most teljesen úgy érzem, hogy jól is csinálom, amiket véghez viszek, bár ez egyáltalán nem biztos. Remélem, hogy jól érzem! Ebből adódóan újra csak azt tudom leírni, amit ha jól emlékszem talán már Hunny is boncolgatott korábban, hogy a feladatok is elősegíthetik valakiben az elismertség érzését. Minél komplexebb feladatot kap valaki és teljes egészében "szabadkezet" kap annak megoldására, annál inkább inspirálhatóak a dolgozók. A feltételezés, hogy nem csak sablonmunkára vagyok teremtve, hanem rám bíznak egyéb, nagyobb kreativitást igénylő tevékenységet is, jelentősen emeli az ember önbecsülését. Ezzel a munkakedve, aktivitása is egyenes arányban nő. Ha nem lennénk túlzottan beskatyulyázva, lehet hogy egy-két emberről kiderülne, mekkora ász. Kérdés, hogy kapnak-e valaha lehetőséget arra, hogy kibontakozzanak? Kikérik-e majd egyszer a véleményüket az ő szakterületüket érintő kérdésekben, feladataik hatékonyságának emelésével kapcsolatban? Szerintem ezek fontos dolgok lennének. Persze arra nincs garancia, hogy csupa jó ötlet kerül elő, de nem elképzelhetetlen az sem, hogy nagyon is jó gondolatok kerülnek felszínre!
Ami MissRed hátizsákos sztoriját illeti, egytértek vele. Sajnos, én képtelen vagyok erre, bár nagyon igyekszem, mégsem koronázza siker próbálkozásaimat. Feltett szándékom elsajátítani ezt a fajta életvitelt, de be kell lássam, nem lesz egy sétagalopp... Pontosan azért, amit MissRed is említett: életünk nagy részét a munkahelyünkön töltjük és ez által elég sok impulzus innen ér. Itt történik a dolgok egy jelentős százaléka, amely nyilván meghatározza életünk egy bizonyos szegmensét. Nem hiszem, hogy csak úgy fel lehet ezt akasztani a fogasra péntek délután és aztán hétfőn reggel újra a hátunkra kapni. Biztos vagyok benne, hogy kinek kisebb, kinek nagyobb mértékben, de belefolyik a magánéletébe a munkahelyi klíma is. Szerintem ez szinte elkerülhetetlen. Az emberek nagy része az őket ért kellemetlenségeket, pozitív vagy negatív dolgokat otthon beszéli ki. Már csak ezért sem tudom elképzelni azt, hogy ez valóban 100%-ban megvalósítható lenne. Ettől függetlenül: igyekszem ezt az összefonódást minél inkább lecsökkenteni, mert nekem már össze is nőtt szinte a kettő :-)
És még valami, hogy Petit se hagyjam szó nélkül :-) Nagyon egyet tudok érteni azzal, amit írt, hogy bár a főnöknek is van mindig egy főnöke (ha más nem, hát az asszony vagy a "háziúr" otthon), aki szintén nem biztos, hogy vállon veregeti a "kisfőnököt", de ez nem indokolja, hogy a "kisfőnök" ne dicsérje vagy ösztönözze a saját alkalmazottait lefelé. Szent meggyőződésem, hogy a legjobb vezető is csak akkor tud jó főnök lenni (felfelé is), ha erősíti azt őt körülvevő csapatot. "Okos főnök okos emberekkel veszi körül magát!" Mert igen, azt gondolom, hogy ez csapatmunka! És a főnök épp olyan tagja a csapatnak, mint bárki más, függetlenül attól, hogy hierarchikus a rendszer. Alapvetően feladatkörében és felelősségben van "csak" különbség... De, ha a főnök ösztönöz, dicsér, elismer, akkor nagyobb százalékban lehet biztos abban, hogy a csapat nem fogja őt cserben hagyni, direkt csőbe húzni stb. Kell a bizalom is! Ez szintén egy oda-vissza dolog. Ha én azt érzem, hogy a főnököm bízik bennem (meg mer bízni mindenféle feladattal, persze a szakterületemen belül értelemszerűen), kikéri a véleményem, nem szégyel kérdezni stb., akkor én is bízni fogok benne, nem lesznek ellenérzéseim vele kapcsolatban, nem leszek rosszhiszemű és nem akarok ártani neki semmilyen formában. Kölcsönösség, empátia... És még valami: a főnök feladatkörébe tartozik, hogy szabályokat állítson, elvárásai legyenek és követeljen, de ezzel szemben szerény véleményem szerint az is "kötelessége", hogy ha ezek teljesülnek, akkor dicsérjen, jutalmazzon és ha lehetőségei engedik akár anyagilag is kifejezze a munkatársakkal való elégedettségét, mert egy főnök is csak annyit ér, amennyit a mögötte álló CSAPAT! És ha ez így van, akkor a vezetőt is elismerik az alkalmazottak és azt sem tartom kizártnak, hogy ezt a tudomására is hozzák! Szerintem ez így működik(hetne)

Minden relatív!!!!Szerintem sokunk szájából elhangzott már az a mondat, hogy..."Annyi pénzért már engem is utolérhetnének otthon!!"...stb...És ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor ez tényleg igaz is. Nem mindegy, hogy mennyiért történik mindez. Ugyanakkor kicsiny fizetésem mellett, nem egyszer előfordul, hogy este 8-kor pattan ki valamelyik főnököm agyából, hogy éppen mit felejtett el vagy mi az amit még el kéne intéznem neki és különben is ezt vagy azt napközben elfelejtette megkérdezni. Tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül, hiszen sok kollegától hallom ezt nap, mint nap! Kvázi...nem csak a főnököt érik utol este vagy hétvégén. Hanem minket is egyszerű halandókat!!!Miért lenne ez épp a veztőnél másképp???!!!!Ugyanakkor 5 percnyi mérgelődés és esetleges szitkozódás után visszateszem a hátizsákot a helyére, oda ahová való hétvégén!!Bár a vasárnap fél 8-as keltést biztosan nehezen tudtam volna megbocsátani;-) Anikó a hős!!!;-) Még ilyen helyzetben is tudott kedves és segítőkész lenni;-) Akkor most kit is sajnálunk olyan nagyon???

Hátizsák

Nem csak a keleti tanokban, hanem egyéb részein is a Földnek megfigyelték már az emberek az évezredek alatt, hogy ha valakinek valamije fáj, akkor az avval kapcsolatos szervet kell tehermentesíteni. Szerv persze sokféle van az embernek.

Gondolok arra, hogy akik hetet-havat összehordanak és folyton locsognak, vagy a sok beszédnek sok az alja mondások nem véletlenül alakultak ki. Az ilyen embereknek sokszor elromlanak a fogai, vagy egyéb szájbetegségekben szenvednek. Ha nagyon nem akarunk látni valamit, megfájdulhat a szemünk, vagy elromolhat a látásunk. Ha nem akarjuk hallani, amit hallunk, megfájdulhat a fülünk. Ezek sztomatikus jelek, de érdemes odafigyelni rájuk. Aki sokáig mellékutakon jár, sokszor lábfájós, sántikálós lesz idővel. Aki sumákol, annak nem egyenes a dereka. Ugye ismerjük ezeket? (Természetesen kivétel erősíti a szabályt.)

Olyan sokszor mondjuk, hogy fáj a fejünk. Ha ennek nincs orvosi alapja, érdemes elgondolkodni rajta, mi is az, amit ki akarunk rekeszteni, mégis harcolunk ellene? Aztán vannak a belsőnkből fakadó dolgok, amik a lelki terhek. Az emberek hite szerint a lelkünk a mellkasunkban lakik (kivéve Ó-Egyiptom, mert szerintük a fejben). Ha fáj a mellkasunk, sóhajtozunk, és nyögünk, ha fáj a hátunk. Azt gondoljuk, hogy a túl sok ülő munka, egy erősebb edzés, vagy megerőltetés miatt fáj. Pedig lehet, hogy csak ,,túl sok terhet cipelünk'' és a képzeletbeli hátizsákunk van tele. ,,Teli a puttonyom'' :))) Ugye? Sorolhatnánk még biztosan, de ami miatt ezt leírtam, az a kérdés érdekel.

Ki hogyan teszi le ezt a ,,hátizsákot''? Meg tudunk-e tőle válni, hogy ha túl nehéz? Le lehet-e tenni?

Részemről - már vagy 10 éve gyakorlom - amikor kilépek a melóhely ajtaján, egyszerűen itt hagyom. Persze képzeletben. :) Majdnem mindig sikerül is, de az esetek nagy részében innen távozva már nem akarok és nem is vagyok hajlandó az itteni dolgokkal foglalkozni. Volt idő, mikor nem így volt és a metrón állva majd' belukadt a hátam. Szóval letenni jó :) Ez így vidító dolog, mert érdekes módon egy csomó minden másra jut energiája az embernek. Napunk nagy részét a munkahelyen töltjük, éppen elég a gondokból, problémákból annyi.

De meg tudná-e ezt tenni mindenki? Pl. a Főnök? Hiszen ahogy Peti írta, ő is ember. Vagy el kell fogadnia a felelősséggel együtt azt is, hogy bármikor elérhető és bármikor meg kell oldania egy problémát? A főnökség olyan, mint a falkavezérség: csak akkor lehetsz jó falkavezér, ha a nap 24 órájában teszed azt. Amint picit lankad a figyelmed, valaki a helyedre tör.

A Főnök is ember?

Természetesen, - gondolom azzal mindannyian egyetértünk - hogy a munkahelyi légkör alakulásának egyik tényezője a Főnök, vagyis a vezetés.
Azt is el kell fogadnom, hogy a főnök helyzete sem könnyű, mivel ő az aki két oldalról kapja a hideget - meleget. A fentről jövő utasítást akkor is végre kell hajta(t)ni ha nem teljesen ért vele egyet és ezt a beosztottak felé nem mutathatja ki. A lentről jövő panaszokra viszont neki kell megoldást találni.
DE - úgy gondolom, hogy a főnök nem a bokorból terem, hanem megfelelő végzettség és meglévő tapasztalat alapján kerül a pozícióba. (vagy, tévedek?) Ebből következtetve tudja, hogy mi a feladata és, hogy mire vállalkozik. Bár manapság ezen feltételezésemet egyre inkább cáfolni látom amikor nagyon pozíciókba nagyon fiatalokat látok, akiknek a tapasztalat megszerzésére legalább egy nyári szünet állhatott rendelkezésre. Erről inkább nem írok többet.
Tehát, attól hogy a főnököt felülről ....., az nem biztos, hogy lefelé tovább kell adni. Nyilván ez a pozíciótól, beosztástól és az embertől függő dolog. (meg egy csomó mástól.)
Szerintem, egy egymást jól ismerő összeszokott csapat sokkal hatékonyabb a munkában mint egy feszültségekkel teli széthúzó társaság és ebben a főnöknek nagy szerepe lehet.
Bár, a MissRed által leírt tábor egy nyereség orientált gazdasági társaság tréningjéről szólt, szívesen kipróbálnék hasonlót a saját területünkön, mivel a munkahelyen kívül is szervezett (akár kötetlen) közös programok elősegítik a társaság csapattá válását és kiderülhet, hogy a Főnök is egy gondokkal küzdő kolléga, vagyis Ő is "ember"!

Coach

Csapatépítő tréning? Hűűű... rengetegen voltam. Totál vegyes érzelmekkel vagyok irántuk. Olyanokkal, akikkel nap mint nap együtt dolgoztunk, alig működött. Sokan azt látták csak, hogy ,,kötelező'' és innen egyenesen következett a ,,pfúj-érzés''. A hozzáállás is ehhez mért volt.

A legjobb tréningem egy olyan társasággal volt, akikkel nem is ismertük egymást. De a multi, ahol dolgoztunk, ugyanolyan feladatra válogatott ki minket. Mai napig rejtély számomra, hogy kerülhettem bele a körbe, mivel még alig dolgoztam ott, talán csak másfél éve. Erről mesélek pár szót.

Ez a tréning egy coach-képzés volt. Van is ám oklevelem róla :) (amivel nem sokat tudok kezdeni). Maga a tréning, mint a kereskedelmi szférára jellemző annyi más tréning is, a jó eladási technika elsajátítására épült. Mivel mi már jó eladók voltunk - a cég szerint - egy szinttel feljebb toltak minket: akkor majd mi ,,eddzük'' a többi kollégát. Ezt a coaching felatadatot nem úgy kell elképzelni, hogy fekvőtámaszt nyomatunk velük a jó kondiért, állunk mellettük és hajráhúzzbele! felkiáltásokkal bíztatjuk őket.

A szituációs gyakorlatok során mindenféle vásárlási szokást, eladási taktikát, problémakezelést végig kellett játszanunk. Mindenki volt mindkét oldalon: volt jó ügyfél, problémás ügyfél, volt ,,nekemmindegy'' tipusú. Értékesítői oldalról pedig volt passzív és rámenős, rábeszélős eladó. Mennyi lehetőség van még :) Minden ilyen két fős csoport - eladó-vevő - mellett pedig ült egy coach. Neki az volt a dolga, hogy figyeljen. Amikor elment a vásárló, akkor pedig összegezve a látottakat/hallottakat értékelte az eladót. De! Mivel coach, és a cél az volt, hogy soha semmilyen negatív véleménnyel ne vegye el a kedvét az eladónak, ezért a jó dolgokat erősíthette meg. Nem is hinnétek, mennyire nehéz ez. Amikor valaki a szakmában nem jól csinál valamit, írtó nehéz nem azt mondani, hogy ,,ez így nem jó''. Nagyon nehéz azt mondani neki, hogy ,,remek volt a keresztértékesítésre történő átfűzésed, ezt kell majd sokszor gyakorolni''. Pont. Nem belemenni abba, hogy de... és nem így kellett volna, hanem, stb. Mert ha negatívan értékeled, akkor azt fogja megjegyezni. Elég egyetlen szó is, csak azt fogja megjegyezni. Ami jó, azt természetesnek vesszük. Ami rossz, arra figyelünk. Szóval jó edzőnek lenni nem könnyű.

Jó főnöknek lenni sem könnyű. Egyet is értek avval, hogy van akit ilyen habitussal áldottak meg, többen akiket nem. Elvégre nem lehet mindenki vezérhangya :)) De mint a coachnak, a főnöknek is tudnia kell szerintem - jajj, ez olyan gumicsirkés :) - hogy mikor milyen dicséretnek van az ideje. Persze, senki se vigye túlzásba, és nem is kell leharapni mások fejét, nyilván van arany középút. Viszont olyan könnyű a működő dolgokról nem tudomást venni, mert avval nincs gond. Valahogy így lehet programozva az ember. Viszont nem szabad folyton elmarasztalni, mert az morálisan nagyon rontja a munkakedvet, a jellemet és főleg a csapatszellemet.

Összegezve: remek tréning volt, sokat tanultunk és nagy hasznát vettük később. Az az előnye is meg volt, hogy rengeteg kollégát ismertünk meg személyesen. Én nem szeretem a népszerűséget, mégis a mai napig jó érzéssel gondolok rá, hogy amikor megjelentem valahol, akkor nem tört ki pánik. Sőt volt, ahol még el is kényeztettek volna, ha hagyom. Nagyon jó munkakapcsolat volt, hiszen pontosan tudták, hogy egyéb napokon ugyanúgy a pült mögött ülök és azt csinálom, amit ők. Azt hiszem az a jó, ha az ember nem felejti el, honnan indult. Mint a tanulóvezetők :)) Nálam abszolút pozitív az, ha a főnököm tudja, hogy ő sem főnökként kezdte és értékeli azokat a munkákat is, amiket esetleg előtte ő is végzett. Ha egy főnök jó csapatot tud felépíteni, akkor az ő dicsérete sem fog elmaradni. Sem a csapattagoktól, sem az ő főnökétől. Az állami szférában persze minden másképp működik. Itt lehet egy csapat akármilyen szupi, valószínűleg ,,házon belül'' marad a dicséret. Ettől még legalább annyira értékeljük! Ugye? :))

Csapatépítés...

Én is voltam többször "csapatépítő tréningen" és nagyon élveztem! Lehetőséget adott rá, hogy a közvetlen és kevésbé szoros munkakapcsolatban lévő munkatársaimat megismerhessem, kicsit másképp, mint kolléga. Többmindent megtudtam róluk, mint magánember és ez nagyban segítette a közös munkát is. Az ember, ha valakit jobban ismer, sokkal toleránsabb és empatikusabb tud lenni a másikkal szemben. Ez szerintem elengedhetetlenül fontos a munkahelyen is! Sajnos, olyan tréningen nem voltam, ahol tényleges feladatok lettek volna, pedig biztosan az is nagyon érdekes és szórakoztató lett volna. Valószínűnek tartom, hogy nálunk is beigazolódott volna Szende tapasztalata, miszerint elsőként a már amúgyis vezető pozícókat betöltő kollégákat jelölnék a csapatok élére. Lehet, hogy azért, mert az ember egy konkrét szituációban már sokkal kevésbé biztos saját magában és abban, hogy az általa oly sokszor hangoztatott "mennyire király vagyok" kijelentés élesben már nem annyira tutira állná meg a helyét. Pedig - függetlenül attól, hogy ezek a dolgok merőben eltérnek a munkahelyi követelményektől, mégis - ez lehetőséget biztosítana, arra, hogy ki mennyire "vezető" alkat. Igaz, csak kicsiben, de még így is... Embertpróbáló feladat lehet! Egyben tartani egy gárdát, tudni vagy legalábbis sejteni, ki miben erős, kire milyen helyzetben lehet a leginkább számítani, kezelni a szituáció alkotta helyzeteket... Szóval, nem tűnik egyszerűnek! Most azt mondanám, hogy egyszer szívesen részt vennék egy ilyesfajta csapatéítő tréningen is, de abban nem vagyok biztos, hogy bevállalnám az "örsvezetői" posztot. Jóval kisebb önbecsüléssel és magabiztossággal rendelkezem ehhez! Ráadásul ott van az is, hogy az embert bizonyos helyzetekben elkapja a feltétlen bizonyítási vágy, a "mindig, minden körülmények között" történő mindenkinek való megfelelés... Ez általában erősen stresszes állapotot idéz elő, így nyilván ez a teljesítmény rovására is mehet, ami aztán elégedetlenséget, eredménytelenséget okozhat elszenvedőjének... Na, ha valaki ilyen helyzetben is helyt tud állni, abban már van valami abból, ami a vezetőséghez is kell...

Szende valóban rátapintott egy-két fontos részletre, amit eddig figyelmen kívül hagytunk...de tudjuk be ezt annak, hogy nincs tapasztalatunk a másik oldalról;-) Abban viszont maximálisan egyetértek, hogy nem minden ember alkalmas főnöknek!!!Sőt!!!Szerintem nagyon kevesek alkalmasak a feladatra. Nézhetjük jobbról vagy balról, azért nem egyszerű feladat főnöknek lenni! Míg alkalmazottként elég az ha a szakma a kisujjunkban van, addig a főnöknek ennél sokkal többnek kell, hogy a tarsolyában legyen;-) Nemcsak a feladathoz magához kell értenie, tudnia kell, hogy melyik embere alkalmas annak az elvégzésére, elő kell tudnia azt adni a saját feletteseinek, jól kell kommunikálnia a saját beosztottjaival, a motivációt biztosítani a számukra...és ami szerintem a legnehezebben végrehajtható főnöki feladat, hogy megtalálja az egyensúlyt az adok-kapokban. Hiszen nagyon nehéz eldönteni, hogy mikor valós mondjuk egy-egy "reklamáció" és mikor csak a sértődöttség beszél a panaszkodóból. Ehhez még hozzájárul az is, hogy nem feltétlen a közvetlen vezető választja ki a saját embereit, hanem esetleg "örökli" azokat...Szóval elhiszem, hogy nehéz. Bár meggyőződésem, hogy értékeljük mi beosztottak a próbálkozásokat is. Ha csak egy kis szikráját is látjuk annak, hogy az érdekeinkért kiáll a vezetőnk, még ha nem is nagy sikerrel - mi azt már pozitívan értékeljük.

Igaz, ami igaz...

Azt hiszem, megintcsak sikerült elég egyoldalúan szemlélnem a jelenséget! DE, örülök, hogy Szende, akinek - megjegyzem - irtó aranyos a neve:-) ráébresztett, az általam elkövetett hibára. Valóban nem fordítottam kellő figyelmet (sőt, lehet, hogy egyáltalán nem!) a másik vetületre, a másik oldalra. Igen, sok igazság van abban, amit Szende írt. Én is sok esetben, mikor azt gondoltam mekkora király vagyok, hihetetlenül jó munkát végeztem, csak az idő előrehaladtával jöttem rá (ha nem azonnal, presze csak miután a főnök kezébe adtam az anyagot!), hogy ez nem stimmel, itt is van egy kis bibi, meg ott is. Kiderült, hogy sok kis apró bibicske van az én királyul összeállított munkámban... Valóban ilyen is van. Meg olyan is mikor "nem szeretem" munkát, feladatot kell csinálni. Ez semmi esetre sem tölti el az embert boldogsággal. Mindettől függetlenül azt gondolom, hogy kell a komunikáció, a visszajelzés, visszacsatolás az alkalmazott felé. Persze az sem mindegy, hogy a hibák elkövetése pillanatnyi "elmezavar" szüleményei vagy információhiányból adódik. Ugyanis sokszor előfordul az is, hogy hiányosak a paraméterek vagy egyáltalán nem kapja meg ezeket a dolgozó. Igen, elhiszem, hogy a vezetőnek is szüksége van megerősítésre, visszacsatolásra, de fogadjuk el, hogy ez nyilván oda-vissza játék. Ha ez az egyik irányba nem működik, akkor valószínű megreked ez a folyamat és csak romlani tud a helyzet. A magam munkamoráljából kiindulva én (legalábbis úgy érzem) sok esetben mondtam köszönetet és voltam hálás, mégis úgy érzem ez messze nem áll arányban a felém közvetített elismertséggel. Persze ebből nyílván le kell vonni, hogy eléggé pesszimista alkat vagyok, főleg az utóbbi időben, de ezen már dolgozom, hátha elérek valamilyen pozitív eredményt... :-)
Azért megfogadom Szende tanácsát és meg fogom említeni a főnökömnek, ha valamivel elégedett vagyok. Még ezt is el tudom képzelni, hogy azt is megkockáztatom - mert ebben a tekintetben szerencsés vagyok, nem emberevőek a főnökeim - , hogy arról is beszámolok, ha valamivel nem egyezik a véleményem vagy más az elképzelésem. Aztán majd várom a hatást :-)

A főnöknek is van főnöke

Hagy írjak le, „csak úgy” pár dolgot, ami eszembe jut az olvasattak után a témáról. És természetesen ezek döntően saját, megélt élmények. Már most mondom, hogy néha el fogok kalandozni. :) De nem messzire. :)
Érdeklődéssel olvastam végig az összes bejegyzést. Több szempontból is. Nr1, szerintem nagyon jó a téma felvetés. Ez mindig aktuális. Dicséret a témafelvetőnek. (ezzel most pénz nem jár, csak vállveregetés:) ) Nr2 Mint (volt)főnök, az itt felvetett érzéseket a „másik oldalról” is megéltem, és igazán érdekel, hogy miként látják a ténykedésemet/főnöktársaim ténykedését a munkatársaim. Szeretnék tanulni belőle. (hátha lehetek még jó(bb) főnök :) )
Akár hiszitek, akár nem, minden főnöknek van főnöke, akivel kapcsolatban hasonló jelenségeket/élményeket tapasztal meg. Ott sem jött minden egyes elvégzett feladat/részfeladat után a vállveregetés. Részemről maximálisan egyetértek azzal a megjegyzéssel, hogy „az ő munkájával kapcsolatban nem érkezik panasz, minden határidőre és jól elkészítve a helyére kerül. Onnan lehet tudni, hogy kis hibaszázalékkal dolgozik, kvázi minőségi munkát végez. Nem kell folyamatosan rákérdezni, hogy hogy állnak a dolgok. Minden megy a maga útján és halad a munka.” Egy főnöknek igazándiból erre van szüksége. Van egy csapata, van egy feladat mennyiség, amit el kell végezni. A feladatok között nem csak jó kedvvel végezhető, lelkesítőek vannak, hanem sajnos több az olyan, ami „favágásnak tűnik, nyűgös, még ezt is meg kell csinálni, de sokáig tart” típusú.
Utólag könnyebb azt mondani, hogy akkor miért nem úgy cselekedett az a főnök? Miért nem mondta nekem azt, hogy…? Adott pillanatban nem annyira triviális a dolog. Pl: Volt már úgy Veled/Veletek, hogy azt gondoltátok: „Milyen tök jól megcsináltam ezt a feladatot:)! Büszke vagyok magamra:). Most igazán megdicsérhetne a főnököm ezért.”, majd kis idő múlva apránként kiderül számomra, hogy hát ebben a részében is van pici eltérés az elvárhoz képest, meg ott is van egy apróka elírási hiba, meg ott elmaradt egy számítás, meg egy nappal később került feladásra, mint kellett volna, meg ott maradt egy pici folt az új fényezésen, de az csak napfénynél látható, meg… ? Nekem volt ilyen ’élményem’. Háááát, nem jó érzés, ami ilyenkor elfogja az embert. És mi van akkor, ha a főnök, már rögtön a feladat végrehajtás pillanatában meg is dicsért az akkor még jónak tűnő munkámért? Még gázabb érzés. :( Ilyen is volt. :(:(
Többször voltunk csapatépítésen. Én nagyon fontosnak tartottam ezeket az összejöveteleket. Amikor csak lehetett, mentünk. Lényeges, hogy ne csak a pia legyen benne, (bár az sem maradjon el soha, mert az feloldja a gátakat, segít leereszteni a gőzt!!!) hanem, mindenféle program. Nem a megszokott munkahelyi környezet és feladatok, de még is a megszokott munkahelyi csapat. Ilyenkor lehet pl megismerni az emberek rejtett képességeit. Extrém feladatok, szokatlan körülmények között kell/lehet teljesíteni. A feladatok megoldása általában csoportokban történik. Amikor ki kellett jelölni a csoportok vezetőjét, mindenki automatikusan az egyébként is főnökökre gondolt/mutatott. Ez ellen folyamatosan tiltakoztam, mondván itt a lehetőség, hogy más is megmutathassa vezetői képességeit. Háááát…, nem minden választás működött jól elsőre. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a főnökséget is tanulni kell. És természetesen az a jó, ha ebben segítséget kap a munkatársaktól is, ha van visszajelzés a vezető felé, hogy valamit nem jól csinál. Én magam is éltem azzal, hogy megmondtam a főnökömnek, ha valamivel nem értettem egyet, vagy hiányoltam tőle. És idővel volt, amit megtanult! :):) Természetesen dicsértem is, ha valamit jól csinált. Ennek ő is tudott örülni láthatólag! Tehát: dicsérd, ha azt akarod, hogy ő is dicsérjen.

Most ennyi, mert későre jár.

Egyenlő?

Kicsit tovább gondoltam Peti és Kati bejegyzését és újabb pontot találtam, ami szerintem csorbítja az ember elismertségérzését a munkahelyen. Ez pedig nem más, mint a "vannak az egyenlők és az egyenlőbbek" jelenség. Úgy is mondhatnám: Amit szabad Jupiternek, nem szabat a kis ökörnek! Szerintem ezzel majd minden munkahelyen találkozni, legyen az közszféra vagy akár piaci cég.
Ennek a lényege az, hogy míg az egyik dolgozó húz, mint a barom - és az most mellékes, hogy "önszorgalomról", "munkáltatói megszólításra" avagy kötelezően előírtak alapján teszi ezt - addig a másik nagyjából semmit nem csinál, viszont azt nagyon látványosan teszi. Az a vezető, aki nincs résen, gyönyörűen meg is eszi és benyalja, hogy mekkora király alkalmazottja van és messzemenőkig elkerüli a figyelmét, hogy alapjába véve konkrét cselekvés nincs mögötte. Sajnos ezen a téren is már elég sok tapasztalatot szereztem. Sokszor éreztem én magam is úgy, hogy 250%-on égek, de mindez nem tűnik fel senkinek, pláne a vezetésnek. Ilyenkor az ember tényleg erőteljesen megkérdőjelezi, hogy mi a fenének hajtson, hiszen úgysem ismeri el senki a munkáját. Persze, engem, amikor rettenetesen sajnálom magam (ebben nincs nagyobb profi nálam), hogy én milyen szerencsétlen vagyok, akkor mindig kisegít a tudat, hogy igen is van olyan ember, akinek fontos a munkám és a jelenlétem, mégha ez nem is feltétlenül a főnökség. Az jut eszembe, hogy azok az emberek, akiknek a segítségére vagyok, akár így, akár úgy, azok mind hálával keresnek meg és ez nekem nagyon fontos! Akkor is, ha nem a főnök dicsér meg. És igen a dolgozó a főnök figyelméért és dicséretéért küzd! Ez meggyőződésem! Olyan ez, mint kiskorunkban, mikor a tanító néni (bácsi?) kedvéért tanul az ember. Persze, csak nagyon sarkítva, de hasonló a helyzet. Van olyan, akinél ez a vélemény egyenlő a "behízelgés", "nyalás a főnöknek" kategóriákkal, de én azt gondolom, ez nem teljesen helytálló nézőpont. Ugyanis, ha valaki nem villog, nem rohan minden egyes elvégzett feladata után a főnökhöz azzal, hogy ezt meg ezt és még ezt is megcsináltam, akkor ez nem minősül a szememben bevágódási kényszernek. Az, aki viszont így cselekszik, azt gondolom, ott már valami nem stimmel. Szerintem a jó munkaerő egyik ismérve az, hogy "észre sem venni, hogy ott van és dolgozik". Arra gondolok, hogy az ő munkájával kapcsolatban nem érkezik panasz, minden határidőre és jól elkészítve a helyére kerül. Onnan lehet tudni, hogy kis hibaszázalékkal dolgozik, kvázi minőségi munkát végez. Nem kell folyamatosan rákérdezni, hogy hogy állnak a dolgok. Minden megy a maga útján és halad a munka.
Szintén a jó munkaerő ismervei közé sorolom a kreativitást. Kap egy feladatot, utánamegy, lelevelezi, lebeszéli, elintézi és végül megoldja az adott munkafolyamatot, anélkül, hogy közben hatvanháromszor beszaladna a vezetőhöz  "Képzeld ezt is elintéztem!" felkiáltással.
Szóval ilyesmik jutottak még eszembe, de cáfoljatok vagy egészítsetek ki, ha van valami plusz gondolatotok ezzel kapcsolatban... Pussz nektek!!!

Darázsfészek?!

Úgy vélem sikerült belenyúlnunk a darázsfészekbe, még ha képletesen is.
Ahogy kiveszem az eddigi hozzáírásokból nagyjából hasonló véleményen vagyunk, attól függetlenül, hogy ki hol és mennyi ideje dolgozik az adott munkahelyen. Eddig nekem is sikerült lehúznom egy 30-ast a közszférában és megmondom őszintén mindig abban bíztam, hogy a következő év jobb lesz. Ebben még most is bízom, csak már nem hiszek benne.
Abban is sok igazság van amit a Hunny írt, miszerint a munkahelyen eltöltött sok idő alatt kialakulnak barátságok, melyek színesebbé és elviselhetőbbé tehetik a munkaidőt. Sőt egy idő után bizonyos kapcsolatok a magánéletben is folytatódnak tovább. Nekem sok olyan barátom van, akiket a munkám során ismertem meg és, bár már régóta nem dolgozunk egy helyen a barátságunk és a kapcsolatunk megmaradt.
Sajnos az éremnek mindig két oldala van, ezért osztom a Kati véleményét is, miszerint vannak izzasztó munkát mímelő, magukat fényező kollégák, akikkel nem szívesen tölti idejét az ember.
De hát ezért túlélő tábor, meg kell találni minden nap azt a középutat, azokat a pozitív élményeket, melyek elviselhetővé esetleg kellemessé teszik a munkában töltött órákat.
Azok az idők már rég elmúltak - ha voltak egyáltalán - amikor válogatni lehetett a jobbnál jobb munkahelyek között. Értem ezalatt: jó (sok) fizetés, kellemes társaság (kollégák), megértő főnökség, és nem utolsó sorban, hogy szívesen csinálja az ember a munkáját. Természetesen ilyen nem létezik, hogy az összes feltétel meglegyen de ha már a fele megvan, akkor szerencsésnek mondható az ember.

Csatlakozom!!!

Először is végre a bloggerekhez (kemény küzdelem után!), aztán a felvetésekhez... MissRednek tetszett a meglátása: igen nagy a szakadék a "vegyes" és a "csak/többségében női" munkahelyek légköre között! Én -pechemre!- tipikusan női hivatást választottam, tehát jól ismerem az atmoszférát... A kollégák (többnyire anyagi helyzetük alapján) klikkesednek, kicsinyes megjegyzésekkel, szurkálódásokkal keserítik egymás életét, de ezen könnyebb felülemelkedni. A nagyobb gond az, hogy a "főnökség" is nőkből áll, és nyilván az "elitebb" körrel ápol közelebbi (baráti?) kapcsolatot. Önmagában ez se okozna nagy lelki traumát, ha csak a személyes kapcsolatra vonatkozna; ám alig találkoztam a 35 év munkaviszony alatt olyan igazgatóval/helyettessel, aki el tudta volna választani a személyes érzéseit a munkavégzés megítélésétől. Nem is elsősorban a pénzbeli juttatásokra, túlórák juttatására, jutalomra gondolok (bár ez sem mellékes, a mi keresetünk mellett a kis pénz is nagy pénz!). Sokkal bántóbb az, hogy míg egyesek "kedveskedni" járnak be a munkahelyükre, munkaidejük 80%-ában lázasan kapkodva sopánkodnak, hogy mennyi dolguk van - a többiek elvégzik helyettük is, a magukét is szó nélkül. Ez utóbbi kör csak akkor kap visszajelzést a munkájáról, ha valamit elhibázott vagy késett a határidővel, míg az előbbi (az "egyenlőbbek"), ha véletlenül mégis végigcsinálnak valamit, éppen csak elismerő oklevelet nem kapnak. Hetekig zeng a tanári, hogy "Juliska megtartotta az énekkart/szakkört/valamit, és milyen remek volt!..." Igaz, a majdnem kötelező csapatépítő (pár ezer Ft + szombat, vasárnap) kirándulásokon ők mindig részt vesznek (közvetlenül az igazgatónőmellett...), miközben a többiek otthon igyekeznének pótolni a heti elmaradt házimunkát, két szót váltani a saját családjukkal, rokonaikkal, és - ha még maradt! - a barátaikkal. Ahogy Peti írta, ők már be is indították a sztahanovista mozgalmat, sőt nálunk már a kommunista szombatot is! Bár ez sem kötelező, de listát vezetnek a részvételről, számon kérik a "hiányzást". A gond csak az, hogy ezeken a szombati műszakokon is a smúzolás a fő tevékenység, érdemi munka alig történik - mégis ez a lojalitás fő fokmérője a főnökség szemében. Bocsi, hogy a saját tapasztalataimat ilyen hosszasan ecseteltem, de mivel ti többnyire "vegyes" munkahelyen dolgoztok, talán nem mindnyájan érzitek, milyen szerencsétek van: ha férfi is van a közelben, tényleg egész mások a nők... Mára befejezem, de lehet, hogy később érdemibb folyt. köv.!!!

Kontra, rekontra...

Igen, igazad van Hunny! Én is úgy gondolom, hogy valahol a feladatvégrehajtás kapcsán is kiderülhet az, hogy ki mennyire elismert. Kit mennyire tartanak alkalmasnak egy feladatra. Csak részfeladatokat, vagy komplex megoldást várnak tőle. Engem is sokkal inkább doppingol, amikor teljes szabad kezet kapok, de mi van akkor, amikor nem tud napivilágra kerülni, hogy ki mire képes? Sajnos sok esetben ez is nagy szerepet játszik. Amikor valakit beskatulyáznak, onnan nagyon nehéz a kitörés! Elfogadott, hogy valaki egy bizonyos munkafázist végez és nem bíznak rá komplex, kreativitást igénylő munkát, mert fel sem merül az ő személye. Pedig lehet, hogy nagy meglepetés érné a vezetőt! Én elég "parás" természet vagyok, így hajlamos vagyok megijedni egy-egy feladattól, ami más, mint a megszokott, de valahol mégis igényem, hogy új, számomra ismeretlen területekkel foglalkozzam és megoldási stratégiákat dolgozzak ki. Persze ez simán adódhat a kisgitűségemből is. Tehát: valóban az elismertség egyik fokmérője lehet a különböző feladatok kerek egészében egy személyre történő diszponálása. Mi lehet még ilyen, amiben megcsillan az elismertség jele? És mik azok a tényezők, amitől maga a dolgozó is fontosnak érzi magát és munkáját? Továbbra is azt gondolom, hogy a kommunikáció, a dicsérő szavak, a "köszönömök" azok, melyek elsődlegesen kifejezik a munkavállaló felé az elismerést. Itt visszacsatolnék MissRed első bejegyzésére, amiben jelezte, hogy az elismertséget is - mint sokminden mást - másként értékelnek a férfiak és a nők. A nők jobban igénylik a verbális megnyilvánulást, mint a "ráutaló magatartást". (Lehet, hogy azért gondolom így, mert én is e nem táborát erősítem... :-) Szemben a férfiakkal, akik szerintem az esetek többségében megelékszenek a "jelekkel". Ők, ha elnyernek egy projektet, azzal is esetleg elismertnek érzik magukat, nem hiányoznak a "simogató" szavak. Ezt nem azért írom, mert elítélem, csak érdekes, hogy mennyire eltérő lehet a megítélés annak szempontjából, hogy férfi vagy éppen nő az illető. Sőt, ha jól belegondolok, pozitívabbnak is tűnik ez a megközelítés, mert viszonylag stresszmentesnek tűnik. Arra gondolok, hogy míg én agyalok és stresszelek azon, hogy most vajon jó, amit csinálok vagy nem jó és várom az állandó visszacsatolást, a klasszikus értelemben vett "vállon veregetést", addig egy férfi ugyanúgy odateszi magát, mint én, csak közben nem agyal azon minden egyes lépést követően, hogy most tulajdonképpen jó e amit tesz: teljes egészében tud a feladatra koncentrálni.
Én is egy hihetetlen jó csapatban dolgozom és imádom őket. Segítőkészek és azt gondolom a nagytöbbségük "Joker" emberke. Érdekes, hogy egymás között és az azonos "szinten" lévők elismerik egymást, megköszönik a másik munkáját, segítségét, de ezt a vezetés részéről csak nagyon minimális szinten érzékelhető. Nem az állandó "Köszönjük Emesézésre" gondolok, de ha egy húzós időszak végén összehívnák a társaságot és azt mondaná valaki, hogy "Mindenkinek köszönöm az áldozatos munkát és a kitartást", szerintem ezzel a munkakedvet jelentősen emelni lehetne és még az elimertségérzése is valamilyen szinten meg lenne az embernek. Értékesnek érezné magát és a munkáját egyaránt. Egy megkeseredett ember, aki csak a létfenntartás miatt jár be a munkahelyére, azt sokkal kevésbé fog minőségi munkát végezni, de pluszt sem fog belevinni. Ha a dolgozó jól érzi magát a munkahelyén, mert úgy érzi számítnak rá, az a munkáltatónak is előnyére válik, hiszen sokkal többet fog adni magából. A tudásából, energiájából, idejéből és nem feltétlenül hagyná el a céget br. 30.000.- Ft többletbevételért....

Valóban időszerű a téma...bár én egy kicsit konkrétabban közelíteném meg. Nekem nem feltétlenül a "vállon veregetés" számít dícséretnek a munkámban. Amikor bizonyos feladatokat beleszólás és különböző instrukciók nélkül hagynak végrehajtani, valahol azt is dícséretnek könyvelem el. Valamint nagyon-nagyon fontosnak tartom a megfelelő információáramlást is. Nem feltétlenül csak a feladatok ellátásához szükséges információkra gondolok, bár manapság igencsak híján vagyunk annak is;-) Hanem a körülöttünk zajló eseményekről való tájékoztatást is ide sorolnám. Nincs annál rosszabb, amikor akár hónapokig is bizonytalanságban tartják a dolgozót, még akkor is ha nem a munkahely elvesztése a "tét".
Véleményem szerint ha ez a két feltétel teljesül, onnan kezdve beszélhetünk az "árnyalatokról". Ezek csak az alapok, ami nélkül feleslegesen is beszélünk bármi másról.
Az meg a külön bónusz, hogy a "fogadott kollégáimat" imádom, akkor is ha csak itt találkozhatok velük;-)!!!!

Az az igazság, hogy valóban igaz - ahogy MissRed is írja kommentjében - , hogy az ember a pihenést és szórakozást nem a munkahelyén, a kollégái között keresné elsősorban, mégis azt kell mondjam, hogy a Peti bejegyzésében olvasottakkal is egytértek. MissRed állásfoglalását elsősorban külfölhöz - főleg nyugati fejlett országokhoz - tudnám kötni. Nyilván ott a munkakultúra is egészen más lehet, bár még nem néztem utána... De itthon?... Saját tapasztalataimból merítve - bár nem dolgozom túl rég óta, csupán tíz évet tudhatok a hátam mögött, azt sem túl rég töltöttem be, de - azt látom, hogy a napról-napra egyre jobban terhelt, túlterhelt dolgozónak nem feltétlenül marad ideje és persze energiája a kapcsolatok ápolására. Ebből adódóan simán el tudom képzelni, hogy ezeknek az embereknek - és sajnos lassan már én is közéjük tartozom - a kollégái, munkatársai képezik ismeretségi körének nagyrészét. Velük "járnak" össze, ha van egy kis idő... Elég szomorú ez, de azt gondolom, nem vagyok egyedül ezzel a véleménnyel, de cáfoljatok meg, ha nem láttok benne rációt. Szóval, sajnos az a helyzet, hogy az ismeretségi körömben nagyon sokan vannak azok, akik a felgyorsult világ "rabjaivá" váltak és ezáltal összekeveredett a magánéletük a munkahelyükkel. Valahol helytállónak tartom a mondást, miszerint: A munkahely a második otthonunk! És sajnos ez egyre inkább és egyre több emberre igaz. Ami méginkább elkeserít, hogy ez a jelenség már lassan a családi kapcsolatokba is begyűrűzik...

A téma jó, és időszerü (sajnos). Főleg azért, mert az utóbbi időben nem is nagyon beszélhetünk más munkahelyi elismerésről mint a verbális vállonveregetés. Bár nálunk még ezt is szűken osztogatják nehogy elbízza magát a dolgozó.
Ezért, hát kénytelen az ember fia (az arra érdemesnek tartott) csapatban dolgozó kollégákkal közösen egymás bátorítására. Most már nem abban bíznak, hogy előbb utóbb jobb lesz a helyzetük hanem, hogy legalább nem lesz ennél rosszabb. Vagy legalábbis megússzák a következő átszevezést, az esetleges leépítést.
A folyamatos létszámcsökkenés miatt lassan 2-3 munkakört kell ellátni, mivel a feladatkör nem csökkent csak a végrehajtók létszáma.
Lassan be lehet indítani a sztahanovista mozgalmat.
Sajnos ezzel párhuzamosan - valószínüleg az idő és az anyagi háttér hiányában - a munkahelyi csapatépítő táborok, munkahelyi kirándulások is megszüntek. Ezek félévenként egyszer lehetőséget adtak arra, hogy a kollégákkal közösen egy munkahelytől távol lévő helyen tábortűz mellett sörrel a kézben más téma is előkerüljön a beszélgetések során, mint a munka.
Mindenesetre egyetértek az előző hozzászóló "együtt evezünk ebben a hajóban" szemléletével, és én is hiányolom a vezetői bátorítást, támogatást még ha csak verbálisan is.

Hajrá Kovács néni!

Először is, köszönöm a meghívást.

Nagyon jó a blog témája, igazán gondolatébresztő.

Eddigi munkahelyeimen mindig csapatban dolgoztam. Természetesen egyéni teljesítmény mellett is történtek az értékelések: elismerések és elmarasztalások. Szerencsére utóbbiból nem sok jutott :)
Amikor ehhez a céghez kerültem, és később, mikor jelenlegi munkakörömet elfogadtam/elfoglaltam, rá kellett jönnöm, hogy mennyire fontos, hogy önállóan is megtanulhattam dolgozni, nem csak csapatban. Persze nagy luxusnak tűnhet az egyszemélyes iroda, de az elvárások is ehhez mértek.

Emlékszem, hogy mennyire be voltam rezelve, mikor kedves elődöm nyugdíjba vonult év végén és az év első munkanapján reggel teljesen egyedül voltam az irodában. Egy kicsit sóhajtoztam, aztán vettem egy nagy levegőt és úgy döntöttem, hogy menni fog!

Természetesen eleinte sok mindent meg kellett kérdeznem. Ennek nagy előnye az lett, hogy sok mindenkit meg is ismertem.
Azt hiszem mondhatom, hogy szerencsém is volt, mert két nagyon jó főnököm lett hirtelenjében. Legalábbis én a mai napig szeretek velük együtt dolgozni. Itt ismertem meg azt az érzést, hogy milyen az, amikor számít az ember munkája. Ne legyek kishitű, tudom. Hiszen előző munkahelyeimen az ügyfeleimtől is sokszor kaptam elismerő köszönetet, de az mégsem ugyanaz, mint amikor azt mondja a főnököd, hogy: ,,Köszönöm, ezt jól csináltad. Meg vagyok elégedve.''

Mert ilyet itt kaptam először. Verbális vállonveregetésnek hívnám, és olyan mentális lökést adott számomra, amitől aztán napokig, hetekig mosolyogva léptem be reggel a munkahelyemre.

Nemrég egy előző évi feladat elvégzésével kapcsolatban keresett meg az Ellenőrzési Főosztályunk vezetője. Elmondtam neki, hogy miért úgy csináltam, ahogy. Azt mondta, hogy ezt akarta hallani, és szereti, ha valaki logikusan gondolkodik. Nagyon örült neki, hogy előre gondolkodtam. (Én meg annak, hogy ezt elmondta.) Először azt hittem letolás lesz :))) Végül csudajó napom lett tőle - nem csak azért, mert éppen nőnapon történt - és órákig kitartott a jó kedvem.

Egy nagy cégnél dolgozni nem olyan, mint amikor saját vállalkozása van az embernek. Ez egy hatalmas szerkezet, de hiszem, hogy mindenkinek fontos a munkája ahhoz, hogy működjön. Sajnos azt is megtapasztalhattam, hogy amikor egy-egy folyamat megakad, akkor hogyan torlódnak fel az elvégzendő feladataok. Ebből sosem sül ki jó dolog, mert vagy hirtelen az ember nyakába szakad egy csomó megoldandó feladat, vagy krízishelyzet keletkezik és válságstábként tanácskozunk, hogy akkor melyik ujjunkat harapjuk meg előbb?

Nőként egészen más szemmel látom egy csapat működését, mint egy férfi. Ja, hogy ez evidens? :)) De komolyan. A legtöbb nőnek fontos a stabilitás, jobb a monotonitás-tűrő képessége, sokszor sok emberrel jobban - akár egyszerre is - kommunikál. Képes többfelé figyelni, érzelmileg is beleéli magát a feladatba, nem lezserkedik, számára fontosak az apró részletek. (Ne feledjük el, honnan jöttünk: hajdanán kis csoportokban gyereket őriztünk és közeli bokrokról bogyókat csipegettünk, családok közti szálakat szőttünk az információk közlésével.)
A férfiak többsége evvel szemben sokkal jobb spontán ötletelők, nekik fekszik a prompt problémamegoldás, a feladatok kiszervezése, nagyléptékű átlátása és csoportosítása. Igazi kihívás számukra egy nagyléptékű feladat végrehajtása, míg mi sokszor elveszünk a részletekben. (A pasik még ma is vadászok: messziről néznek egy csapatot. Kiválasztják azt az egyet, aminek az elejtéséhez - megoldásához - prompt felállítanak egy stábot és körvonalazzák a feladatot, hogyan kell megoldani azt.)

Nyilván ők is vágynak az elismerésre, de nekik elég, ha vadászat után közösen megisznak egy sört, míg egy nőnek ki KELL beszélnie a sikereit. Nem a dicsekvés miatt, hanem azért, hogy minél több helyről megerősítést kapjon az egyébkényt jogos elismerés.

Ezért szerintem akkor működik jól egy munkahelyi csapat, ha vegyes. Volt részem egynemű - csak nők... brr... - csapatban dolgozni és kész felüdülést jelentett egy olyan, ahol vegyesen voltunk/vagyunk. Így korrigálásra kerülnek a feladatok megoldásában a nemek közti eltérések. És nem utolsó szempont, hogy mindkét nem szeret a másik előtt egy kicsit pózolni, vagy éppen imponál neki, ha a másik nem képviselőjétől kap pozitív megerősítést a munkáját illetően.
Ezért tartom fontosnak, hogy egy vezető ne csak akkor nyilvánítson véleményt, ha le kell tolni a társaságot/személyt, hanem akkor is, ha valamit jól, esetleg kiemelkedően jól végzett el. Ha ez csoportosan történik, akkor erősíti az ,,együtt evezünk ebben a hajóban'' szemléletet. Akkor érezhetjük azt, hogy számítunk, számít az elvégzett munkánk, hogy nem hiába vagyunk.

Ha te "nem vagy profi", akkor én mínuszban vagyok, de nagy siker, hogy sikerült rácsatlakoznom! Sajnos, mire "siker koronázta művemet", lejárt a munkaidőm, indulnom kell, de holnap érdemben is hozzászólok! Addig is sok sikert!

Köszöntő

Sziasztok, ez egy zsenge kísérlet blogolásra! Tekintettel arra, hogy még nem vagyok túl nagy guru a dologban, nézzétek el nekem, ha valami éppen nem a legprofibb... Abban szeretném a segítségeteket kérni, hogy főiskolai tanulmányaim megsegítésére írjatok a blogomra! Légyszi, légyszi, légyszi :-) A téma, amit választottam, tényleg érdekel, így a véleményetekre, tapasztalaitokra lenne szükségem. Mitől érezheti magát elismrtnek valaki a munkahelyén? Elsősorban nem az anyagi jellegű juttatásokra gondolok.... Mitől érezzük jól magunkat? Mitől érezzük, hogy sikeresek és elismertek vagyunk ott, ahol dolgozunk? Ha ezt nem így érzi valaki vagy történetesen tényleg úgy is van, nem elismert, akkor hogyan lehet ezt orvosolni? Mi a megoldás? Meggyőződésem, hogy nagyon sokan vagyunk olyanok, akiknek nemcsak a pénz a meghatározó egy állás betöltésénél, hanem az emberi megítélés, a bánásmód, az elismertség érzése is. Sokszor sokat lendíthet egy vezetői dicséret is a munkafolyamatok gördülékenybbé, hatékonyabbá tételében... Ha úgy érzitek, titeket is érdekel a téma és véleményetek is van légyszi osszátok meg velem. A vizsgám teljesítése a tét ! :-) Igazándiból, tényleg érdekelne, hogy ki hogyan vélekedik erről a jelenségről...