Coach

Csapatépítő tréning? Hűűű... rengetegen voltam. Totál vegyes érzelmekkel vagyok irántuk. Olyanokkal, akikkel nap mint nap együtt dolgoztunk, alig működött. Sokan azt látták csak, hogy ,,kötelező'' és innen egyenesen következett a ,,pfúj-érzés''. A hozzáállás is ehhez mért volt.

A legjobb tréningem egy olyan társasággal volt, akikkel nem is ismertük egymást. De a multi, ahol dolgoztunk, ugyanolyan feladatra válogatott ki minket. Mai napig rejtély számomra, hogy kerülhettem bele a körbe, mivel még alig dolgoztam ott, talán csak másfél éve. Erről mesélek pár szót.

Ez a tréning egy coach-képzés volt. Van is ám oklevelem róla :) (amivel nem sokat tudok kezdeni). Maga a tréning, mint a kereskedelmi szférára jellemző annyi más tréning is, a jó eladási technika elsajátítására épült. Mivel mi már jó eladók voltunk - a cég szerint - egy szinttel feljebb toltak minket: akkor majd mi ,,eddzük'' a többi kollégát. Ezt a coaching felatadatot nem úgy kell elképzelni, hogy fekvőtámaszt nyomatunk velük a jó kondiért, állunk mellettük és hajráhúzzbele! felkiáltásokkal bíztatjuk őket.

A szituációs gyakorlatok során mindenféle vásárlási szokást, eladási taktikát, problémakezelést végig kellett játszanunk. Mindenki volt mindkét oldalon: volt jó ügyfél, problémás ügyfél, volt ,,nekemmindegy'' tipusú. Értékesítői oldalról pedig volt passzív és rámenős, rábeszélős eladó. Mennyi lehetőség van még :) Minden ilyen két fős csoport - eladó-vevő - mellett pedig ült egy coach. Neki az volt a dolga, hogy figyeljen. Amikor elment a vásárló, akkor pedig összegezve a látottakat/hallottakat értékelte az eladót. De! Mivel coach, és a cél az volt, hogy soha semmilyen negatív véleménnyel ne vegye el a kedvét az eladónak, ezért a jó dolgokat erősíthette meg. Nem is hinnétek, mennyire nehéz ez. Amikor valaki a szakmában nem jól csinál valamit, írtó nehéz nem azt mondani, hogy ,,ez így nem jó''. Nagyon nehéz azt mondani neki, hogy ,,remek volt a keresztértékesítésre történő átfűzésed, ezt kell majd sokszor gyakorolni''. Pont. Nem belemenni abba, hogy de... és nem így kellett volna, hanem, stb. Mert ha negatívan értékeled, akkor azt fogja megjegyezni. Elég egyetlen szó is, csak azt fogja megjegyezni. Ami jó, azt természetesnek vesszük. Ami rossz, arra figyelünk. Szóval jó edzőnek lenni nem könnyű.

Jó főnöknek lenni sem könnyű. Egyet is értek avval, hogy van akit ilyen habitussal áldottak meg, többen akiket nem. Elvégre nem lehet mindenki vezérhangya :)) De mint a coachnak, a főnöknek is tudnia kell szerintem - jajj, ez olyan gumicsirkés :) - hogy mikor milyen dicséretnek van az ideje. Persze, senki se vigye túlzásba, és nem is kell leharapni mások fejét, nyilván van arany középút. Viszont olyan könnyű a működő dolgokról nem tudomást venni, mert avval nincs gond. Valahogy így lehet programozva az ember. Viszont nem szabad folyton elmarasztalni, mert az morálisan nagyon rontja a munkakedvet, a jellemet és főleg a csapatszellemet.

Összegezve: remek tréning volt, sokat tanultunk és nagy hasznát vettük később. Az az előnye is meg volt, hogy rengeteg kollégát ismertünk meg személyesen. Én nem szeretem a népszerűséget, mégis a mai napig jó érzéssel gondolok rá, hogy amikor megjelentem valahol, akkor nem tört ki pánik. Sőt volt, ahol még el is kényeztettek volna, ha hagyom. Nagyon jó munkakapcsolat volt, hiszen pontosan tudták, hogy egyéb napokon ugyanúgy a pült mögött ülök és azt csinálom, amit ők. Azt hiszem az a jó, ha az ember nem felejti el, honnan indult. Mint a tanulóvezetők :)) Nálam abszolút pozitív az, ha a főnököm tudja, hogy ő sem főnökként kezdte és értékeli azokat a munkákat is, amiket esetleg előtte ő is végzett. Ha egy főnök jó csapatot tud felépíteni, akkor az ő dicsérete sem fog elmaradni. Sem a csapattagoktól, sem az ő főnökétől. Az állami szférában persze minden másképp működik. Itt lehet egy csapat akármilyen szupi, valószínűleg ,,házon belül'' marad a dicséret. Ettől még legalább annyira értékeljük! Ugye? :))