... és tényleg működik!

Kipróbáltam, és tényleg bejött! Elgondolkodtatott Szende írása, és rájöttem, hogy a főnököm kivételével mindenkire alkalmaztam a "dicsérj, hogy dicsérjenek" módszert - vele kapcsolatban nem. Töprengtem, hogy miért is esne olyan nehezemre ez, mikor másnál semmi problémát nem okoz, sőt, viszonzás reménye nélkül is természetesnek tartom. (Jellemzően ~30 évi tanítás alatt átlag havi 2-3 dicséretet osztok ki - többnyire problémás gyerekeknek, akik ritkán részesülnek ilyesmiben, míg figyelmeztetést, intőt talán összesen tízet írtam: vagyis háromévente egyet!) Szóval, ráébredtem arra, hogy egyszerűen azért, mert semmilyen emberi kapcsolatom nincs vele; kinevezésekor volt némi feszültség köztünk, amit azóta sem oldottunk fel. Őt lehet, hogy nem is zavarta, én meg "csak nem fogok magyarázkodni, puncsolni?!" Évek teltek el, már régen nincs is jelentősége a kitárgyalásnak - de a három lépés maradt. Nem bántjuk egymást (mint az egér a z elefántot, ugye?), de nem is közeledünk: elvagyunk... Mindenki csinálja a maga dolgát, a másik meg nem is figyel rá oda, míg nincs nagy baj. És mostanában, a hozzászólás hatására elkezdtem figyelni, és már kétszer is kiszaladt a számon, hogy "Ezt klasszul megoldottad, nagyon tetszik!" Bár elég "ciki" volt, mert féltem, hogy akár ő, akár mások, akik hallották smúzolásnak tartják, de nem volt ilyen utalás azóta sem. Viszont már többször "Katikámnak" szólított, és rákérdezett, hogy miért egyedül nyűglődök egy adott feladattal ahelyett, hogy egy ráérő kollégát is befognék... Észrevette, hogy dolgozom! Lehet, hogy tényleg emberből van, meg lehet szólítani "csak úgy", és neki is hiányzik valami a jó közérzetéhez? Lehet, hogy ugyanaz, mint nekünk, közembereknek?!